I. A karácsony ünnepének kialakulása és lényege
Az első
adatok, amelyek arról szólnak, hogy a keresztyének megünnepelték Krisztus
születését, a II. századból valók. Ennek hátterében egy alapvető felfogásbeli
különbség van, amely a pogány és a keresztyén embereket megkülönböztette az
élet kezdetének és végének értékelésében. A születés pogány felfogás szerint
örömünnep, a halál pedig szomorú gyásznap. Ezzel szemben Krisztus követői a
vértanuk halálát az örökéletre való születésnek tekintették. S így a halál
átértékelődött – míg a születés csak a testi érkezés erre a világra, ezért
háttérbe szorult. A megtérés, az újjászületés elhomályosította a testi
születésnapot. Az egyház ezért nem ünnepelt, és ma is csak néhány kitüntetett
esetben (Jézus Krisztus, Szűz Mária, Keresztelő János) ünnepel
születésnapot.
Az ariánus
vita küzdelmei között bukkant fel és vált népszerűvé a december 25-én ünnepelt karácsony. Az
ariánusok nem emlékeztek meg a téli napforduló idején Krisztus születéséről,
hiszen a Niceai Zsinat előtt az egyházban csak elvétve egy-egy vidék
keresztyénei tették ezt meg.[1] A
325-ben kiszakadt szentháromság-tagadók megmaradtak az istentiszteleti
gyakorlat általuk megörökölt formájánál.[2] A
336-ban Rómában keletkezett Filokalus-naptár már tud a karácsony meglétéről. Az
ünnep dátumának meghatározásánál a napmonoteizmussá szellemiesedett
Mitrász-kultusz december 25-én megült Sol Invictus (Győzhetetlen Nap) ünnepének
ellensúlyozását tarthatták szem előtt.[3] A
tartalma viszont az ariánusok ellen irányult, hiszen az ünnep középpontjában
Isten örök Fiának személye állt. Az ünnep keleti fogadtatását jelzi ebben a
korban, hogy Khrüszosztomosz 386 karácsonya előtt kéri a gyülekezetet, hogy vegyenek
részt a december 25-i ünnepi istentiszteleten. Az összegyűlt hatalmas tömegnek
elmondott karácsonyi beszédből kiderül, hogy tízedik alkalommal próbálták
megünnepelni Antiochiában ezt az ünnepet.[4] A
keresztyén ókor számára a karácsony nem a kisded Jézusról szólt, hanem az
Istennek a földre való megérkezéséről. Párhuzamosan fejlődött a Mindenhatónak
az emberek között való megjelenéséről (Epifánia) szóló ünnep, mely eredetileg
magába foglalta a születés ünnepét is.[5] Az
ariánus vita azonban kedvezett annak, „hogy teológiailag visszataszítónak
találják (a megfogalmazott dogmatikai határozatok következtében) a születés
ünnepének a keresztelés ünnepével való összekapcsolását ezen címszó alatt:
˝megjelenés˝”.[6] Ezért kapott önálló
ünnepet a karácsony. A tantétel ilyen pozitív jellegű, megtermékenyítő hatása a
liturgiára természetesen visszahatott a dogmafejlődésre, hiszen ez az ünnep
önmagában hirdette a Szentháromság dogmáját: „Hiszünk… Jézus Krisztusban, Isten
egyszülött Fiában, Aki… Isten az Istenből, világosság a világosságból,[7] igaz
Isten az igaz Istenből… Értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt a
mennyből és megtestesült a Szentlélektől és szűz Máriából, és emberré lett…”
II. A karácsony eredeti szimbolikája
1.
Epifánia: Isten megjelenése
Január 6-án
ünnepelték főleg a keleti egyházakban az Epifánia ünnepét. Jézus Isten voltának
megjelenítéséről emlékeztek meg: a keleti bölcsek imádásáról, Jézus
megkeresztelkedéséről, Jézus első csodájáról Kánában – ezek voltak az igei
olvasmányok is, és ehhez alakították ki a szokásokat.
2.
A születéstörténet szimbolikája
A IV.
században a Sol Invictus ünnepének ellensúlyozására december 25-ére került
Jézus születésének ünnepe. Itt kezdettől fogva a testet öltés állt a
középpontban. Ennek megfelelően a betlehemi születéstörténeteket olvasták fel,
és a szokásokat is ehhez alakították ki.
3.
Fényszimbolika
A téli
napforduló erősítette fel a karácsonyi történetben egyébként is jelenlévő
fényszimbolikát. Ézsaiás próféta könyvének 9. fejezetében lévő messiási
jövendölésének beteljesülését élték át a karácsonyt ünneplő keresztyének: „A nép, amely sötétségben jár, nagy
világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.”.
4.
Tavasz-szimbolika
A megígért
Messiás eljövetele mindig tavaszi képekkel teljes. Legszebben ezt az Énekek
éneke fejezi ki: „Nézd, vége van a
télnek, elmúlt az esőzés, elment. Megjelentek a virágok a földön, itt az
éneklés ideje, gerlebúgás hangzik földünkön. Érleli első gyümölcsét a fügefa,
és a virágzó szőlők illatoznak. Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már!”
(Én 2,11-13). Az ókori keresztyén világ karácsonyi himnuszai azt a természeti
képet használták fel az ünnep tartalmának kifejezésére, amikor „a zordon télből felfénylik a meleg tavasz, a
föld is zöld növényt sarjaszt… a mi számunkra is Krisztus, a mennyei tavasz, a
szűzi méhből felvirult és széjjelszórta az ördögök hideg és szeles felhőit.”
(alexandriai Kürillosz).
III. A mai karácsonyi kellékek története és szimbolikája
A karácsony
szavunk a szláv korcun szóból (jelentése: átlépő, forduló) származik,
ellentétben a germán népek Weihnacht-jától, amelyik szent éjt jelent. Nálunk is
a téli napfordulóra utal, vagyis a régi időszámításra, az újév kezdetére. Ezért
lett nagykarácsonyból már a 13. század óta december 25. A kiskarácsony pedig
újév napja.
1. Karácsonyfa
A középkorban
nincs nyoma a karácsonyfa állításnak. Először „Németország protestáns vidékein
bukkan fel a XVII. Században, és csak a napóleoni háborúk után terjed el Európa
más országaiban” Írja Radó Polikárp.[8] Strasbourgban
1605-ben állítottak karácsonyfát. Drezdában 1807-ben, Berlinben 1816-ban,
Bécsben 1821-ben, Magyarországon báró Podmaniczky Frigyes írja le
emlékirataiban, hogy gyermekkorában, 1825 táján, egyik osztrák származású
nőrokona állított karácsonyfát először, és tőle terjedt el a családban – s az
országban nyugatról kelet felé haladva.
A karácsonyfa
– bár csak alig kétszáz éve tartozik az ünnephez – ókori helyettesítője a
magyal, babér vagy bármilyen örökzöld volt. A rómaiak egymásnak zöld ágakat
ajándékoztak ilyenkor, a Szaturnália ünnepén. Újkori jelentése inkább az első
emberpár, Ádám és Éva „almafája”, vagyis a tudás fája. Az emberek valaha úgy
gondolták, csak úgy menekülhetnek meg a kísértetektől vagy a gonosz
szellemektől, ha az élet örökzöldje alá húzódnak. A 17-18. században – az első
fenyőfák állításának korában –, kézenfekvő örökzöld Európában, a téli időben a
fenyő volt. A karácsonyi misztériumjátékokban a Tudás fáját jelenítette meg a
fenyőfa. Karácsonyfaként viszont már magában hordozza az Életfa szimbólumot és
Krisztus keresztfájának jelképét is.
2. Gyümölcsök: alma, dió, gomba, tömjén, mirha
Már az 1605.
évi leírásban szerepel, hogy a karácsonyfát almával díszítették. A karácsonyi
misztériumjátékokban a fenyőfa a Tudás fáját jelképezte, ezért került rá alma.
(Arbor mali) Innen kerülhetett át a karácsonyfára is. Így eredetileg az
eredendő bűnre a tudás megszerzésére emlékeztette az ünneplőket a fára kötött
alma.
A dió
is bölcsesség-jelkép. Az emberi agyhoz hasonlatos mintázatú, a picike dió
magjában ott rejtőzik a hatalmas fa lehetősége, de ennek a fának emberöltő –
vagy még annál is hosszabb idő – kell, hogy bőven termőre forduljon. A dió a
jövendő nemzedékbe vetett hitet is jelképezi. Az aranyalma és az aranydió a
fénylő bölcsességet hozza el hozzánk.
A gomba
a fenyőfán a légyölő galóca mása. A régi sámánok ebből főztek italt a
transzba eséshez. Egyébként a fenyő és a gomba szimbiózisban él a természetben:
a fa cukrokkal látja el a gombát, az viszonzásul segíti a fát ásványi anyagok
és víz felvételében. Tehát a valóságban is szorosan együtt élnek.
A
tömjén és a mirha a napkeleti bölcsek ajándékai között szerepelnek. A
tömjén Jézus főpapságát jelképezi, míg a mirha halálára utal. Az egyház a
tömjént ma is használja, de a bebalzsamozás kellékét a mirhát nem. Újabban
divatba jött az illóolajok között párologtatóba teszik, vagy füstölögtetik. Mindkét
növény desztillációja alkalmas a baktériumok elpusztítására,
gyulladáscsökkentő, vérzéscsillapító, ráadásul kellemes az illata. Egyiptom és
Babilónia templomaiban már használták euforizáló (boldogságérzést okozó),
meditatív állapotot előidéző hatása miatt.
3. Díszek: Papírdíszek, képek, üveggömbök,
csúcsdíszek, csengettyűk fa- és
csokoládédíszek, mézeskalácsdíszek
Az első karácsonyfákat, melyekről írásos
emlékeink vannak Strasbourgból, papírdíszek,
pontosabban papírrózsák borították.
Majd arról értesülünk, hogy a viktoriánus
korban papírdíszek mellé képek kerülnek díszítés gyanánt.
Üvegdíszek
az 1880-as években jelentek meg a korábbi alma, dió, mézeskalács helyett, s
kiszorították a képeket és a papírdíszeket. Előnyük abban volt, hogy a fényt
tükrözik és megsokszorozzák.
A csúcsdísz csillag alakja jelzi,
hogy ez hozta hírül a Napkeleti Bölcseknek a Megváltó születését.
Csengettyűk: A kis harangocska
jelzi, hogy „megérkezett az angyal”. Hangja hozza meg a karácsony hangulatát
sok családnál. A pogány kultúrákban démonűző hatást tulajdonítottak a
hangjának.
Apró figurák fából, csokoládéból:
Kicsiny játékszerek különböző anyagokból a XX. század fejlesztéseként a
gyermekkor csodáját, az önfeledt örömet, játékosságot tanítják nekünk.
Figyelmeztetnek az ajándékozás, az örömszerzés a másokra való odafigyelés
fontosságára, úgy, hogy közben mi is örülhetünk
Mézeskalács díszek: Formáik – fenyő,
angyal, csengettyű – tükrözik az összes többi jelképünket, de más anyagból. A
pogány szokásokban ember, teremtő is. A mézeskalács a föld porából megformált,
tűzpróbán átesett embert jelképezi. Mágikus bábot készít magának,
termékenységet varázsol, szapora kezekkel bábot süt. Ez a mézeskalács.
4. Szaloncukor
A szaloncukor ott volt már az 1605. évi leírás szerinti karácsonyfán is.
Édességével a bűn csábítását és annak „gyönyörűségét” is szimbolizálja.
5. Girlandok
Különböző
színű girlandok fonják be az életfát, akár a kígyó. Ők emlékeztetnek bennünket
az „eredendő bűnre”. A bibliai teremtés-történet életfáján is kísértőként
jelent meg, ő adta az embereknek a „Tudást”, - talán az emlékezést? – és ő
indította el az élet spirálján, miatta űzetett ki az Istenember Ádám és
oldalbordája Éva a paradicsomból
6. Gyertyák
Gyertyával történő díszítésről először
1757-ben történik említés. Gyertya a Logosz, a világ fényének
szimbóluma, a keresztényeknél Krisztus jelképe, mert a gyertya is megsemmisül,
miután fényt adott. A láng, a kanóc és a viasz a szentháromságot testesíti meg.
Hasonló szerepe van a születésnapi tortán és a halottaknál egyaránt. Ennek
elektronikus változata az égősor.
A karácsony
és a megelőző adventi időszak ünnepi eszközei nagyrészt a fény közeledtével, az
év megújulásával függnek össze. A fény (a tavasz) közeledtét elsősorban az
északi népek várják ma is, a várakozás hónapjait náluk különösen nagy
mennyiségű gyertya, mécses, vagy újabban apró égőkből álló füzér jellemzi.
Ennek eredete valószínűleg a téli napforduló környékén Wotan isten tiszteletére
gyújtott tüzekig nyúlik vissza, bár ma már szinte az egész világon elterjedt.
A tűz a
gonoszság, bűn, sötétség elűzésének szimbóluma is. Ezért gyújtottak nálunk a
régiek karácsonyi gyertyát vagy raktak tüzet, melynek 12 napig nem volt szabad
kialudnia. Még az istállókba is bevilágítottak, hogy elűzzék a gonoszt.
A kerek év, a
végtelenség és az örök élet szimbóluma a kör, mely a kelta, a germán, de az
Európán kívüli kultúrkörökben is jóval a kereszténység előtt felbukkant
festett, faragott, épített, vagy akár vesszőkből, indákból, tollakból készített
mandalák formájában, s a 18. században mint adventi koszorú tért vissza,
először 24, később 4 gyertyával. Az ünnepre való készülődést hangulatosabbá
teszi, ha advent minden vasárnapján újabb gyertyát gyújtunk meg a koszorún.
7. Csillagszórók
A fényszikrák
a fellángoló és kihunyó életet éppen úgy jelképezik, mint az érzések
múlandóságát.
8. Betlehemesek: jászol, pásztorok, angyalkák,
királyok, szent család
Az angyalok
jelentős szerepet játszanak a reneszánsz ábrázolásokban. Az angyal valójában
lélek: Isten az embert és az angyalt a maga képmására teremtette. Az angyal
nemcsak hírvivő és mediator Isten és ember között, hanem önmagában tekintve
tisztán zenei lény, hiszen szinte természete a muzsika. Létállapota a zene. A
XV-XVI. században valóságos divattá vált az angyalok ábrázolása. Kis puttók,
nőies alakok, transzcendentális erőt sugárzó lényszerű figurák mind
megtalálhatók ezeken az ábrázolásokon. Ahogy az Írás mondja: " külsőleg
Istennek tükörképei". Az angyalok a Bibliában az Úr küldötteiként keresik
fel az embereket, vagy dicsőítve állják körül az Úr trónját. Az angyalok kilenc
hierarchiája a késő antik teológiában az embertől az Istenhez való felemelkedés
fokozatait szimbolizálja. A keresztény művészet az angyalokat kezdettől fogva
ember (férfi) alakban jeleníti meg, antik római viseletben. Eleinte szárnyak
nélkül, a 4. századtól jelennek meg a szárnyas angyalok, majd a késő
reneszánsztól a szárny ismét eltűnik a vállukról. Az angyalok fejedelmei a hét
arkangyal, a három legnépszerűbb: Mihály,
Gábor, Rafael.
Mikhhaél az ítélkező, a gonosz
legyőzője, a mennyei seregek vezére, a középkor harcias szentje. Gábriel a hírhozó. Attribútuma a
liliom vagy a jogar. Ráfáel a gyógyító.
Angyalkák: Kék, piros, fehér és
lila ruhában, négy vasárnapon át egymást követve érkeznek meg a Földre Advent angyalai. Az ő hangjukra
figyelmeztetnek az angyalkák. Akik megpillantották a várakozás hetének angyalait,
meghallották az általuk hozott üzenetet, azok felkészültek a belső karácsonyra.
Az angyal a
lélek jelképe. Isten az angyalt és az embert a saját képmására teremtette. A
hét arkangyal legismertebbjei: Mihály, az ítélkező; Gábriel a hírhozó és Ráfáel,
a gyógyító.
A pásztor
a béke jelképe, nem volt személyiség, inkább dekoráció a betlehemi
ábrázolásokon. Brueghel óta vált a paraszt vagy a pásztor önálló témává a
festészetben. A reneszánsz képeken jelentős szerep jut a pásztoroknak is. Már a
későközépkor művésze felfedezte figuráját. A paraszt vagy pásztor alakja
Brueghelnél válik önálló témává. Addig valójában dekoráció, az emberi érzelmek
kifejezője. Nem személyiség, hús-vér ember, pusztán jelkép, szimbólum.
A háromkirályok
Európa, Ázsia és Afrika szimbólumai, a napkeleti bölcsek: Gáspár, Menyhért,
Boldizsár. Egyesek szerint mágusok voltak, akik megálmodták a Messiás, a
szabadító születését. Keletről, a világosság születése helyéről érkeztek. A
háromkirályok legrégebbi ábrázolása a Santa Priscilla katakomba Capella
Greco-jában található, a II. században készítették. A téma feldolgozása
általában a következő jelenetekre szorítkozik:
Megálmodják a gyermek
születését
Vonulásuk Keletről
Betlehem felé
Heródeshez érnek és
keresik a zsidók királyát
Hódolat a gyermek
Jézus előtt
Visszautazás és álom
A téma
álommal kezdődik, álommal végződik. A 9. századtól Gáspárnak, Menyhértnek és
Boldizsárnak nevezték, s a három életkor, ill. a három, akkor ismert földrész -
Európa, Ázsia, Afrika- szimbólumává lettek. Az athosz-hegyi festő leírása
szerint az egyik aggastyán, a másik férfi bajusszal, a harmadik ifjú.
(Boldizsárt sokszor mórnak vagy szerecsennek ábrázolták.) A napkeleti
bölcseket, akiket a messiás csillaga vezetett a gyermek Jézushoz, Máté
evangéliuma említi. Ajándékaiknak jelképes értelme van: az aranyat mint földi
királynak, a tömjént mint istennek és a halott bebalzsamozására szolgáló mirhát
mint a keresztfán szenvedő embernek adták át Jézusnak. Ezekből az ajándékokból
és a csillag követéséből hamar kialakult az a vélemény, hogy a látogatók
mágusok voltak. Máté evangélista sem nevezi őket királyoknak. A róluk való
határozott vélemény az irodalomban csak 1200 körül rögződik. A Bölcsek keletről
érkeznek, ahonnan a világosság jön. Az ész, a tudás hódol Isten Fia előtt.
Nyilvánvaló a szimbolikus magyarázat értelmezése.
A születés
körülményeit Lukács evangéliuma beszéli el. A legáltalánosabb ábrázolásmód
szerint a helyszín egy istállóként használt omladozó barlang Betlehem városának
falain kívül. A Kisded jászolban vagy a földön fekszik. Ökör és szamár hódol
neki, felette Mária imádkozik térdepelve, s látjuk elébe jönni a köszöntésére
érkező pásztorokat. József rendszerint félrehúzódva, mogorván ül magában. A
jelenetet a betlehemi csillag világítja meg.
Mária,
a Szűzanya a szépség ideálja minden korban. Férje, Szent József háttérfigura,
hiszen nem tőle van a gyermek. Széna és mezőgazdasági szerszámok, gabonák a
karácsonyi asztal alatt. A korai reneszánsz képeken Mária már nem a szülés
fáradalmaitól gyengélkedő szenvedő nő, hanem idővel, a késő-reneszánsz műveken
a szépség ideájává alakul. Míg az ókeresztény ábrázolásokon passzív szemlélője
az eseményeknek, aztán gyermekágyas asszony, később anyai melegség árad belőle,
mint van Honthorst képén is. Legtöbbször úgy ábrázolják, amilyennek
Lukács láttatja: fehér liliomnak. Időnként boldogság és öröm sugárzik még
ruhája szegélyéből is, néha melankolikus arccal néz kisdedére, mintha már a
kereszt árnyékában látná állni fiát.
A reneszánsz
képeken Szent József sem az a búsuló öreg ember, aki állát kezébe támasztva
nézi szinte értetlenül a körülötte zajló eseményeket. A reneszánsz
ábrázolásokon immár a zsánerfigura szerepét tölti be.
Az aprószenteknek,
angyaloknak szánták eledelül, valamint varázserőt tulajdonítottak nekik. Mindegyik
a következő év bősége, jó termése miatt került oda, akárcsak az étkek sorrendje
az asztal fölé.
Az ökör
és a szamár, akárcsak a barlang, jelképek. Forrásuk egy mózesi törvény,
mely szerint tilos ökörrel és szamárral együtt szántani; a szamár tisztátalan
állatként megfertőzné a tiszta ökröt. Az istállóban egymás mellé kötött két
állat jelzi, hogy a keresztény vallás az ilyen jellegű tilalmakat eltörölte,
valamint a Messiást nem csak a zsidók, hanem az egész emberiség szabadítójaként
jelenik meg. A karácsonyi betlehemi jászol állításának szokása állítólag Assisi
Szent Ferenc leleménye. Az Assisivel szomszédos Greccióban Ferenc felépítette
karácsonykor a betlehemi istállót: eleven ökröt és szamarat állított bele,
pásztorokat és zenészeket hozatott.
9. Angyalhaj
A fát borító
misztikus fátyol, áttetsző, mégis leplez. Az ezoterikus gondolkodás, a titkok
szimbóluma. A jászol szalmájának – a kis Jézus derékaljának – analógiája. Sokan
ezért angyalhaj helyett szalmát hintenek a fára.
10. Virágok és illatok, színek és fények, zajok
és zene
A karácsony színei
a zöld, a piros és az arany. A zöld szín azt a reményt szimbolizálja, hogy a
tavasz hamarosan visszatér hozzánk, míg a piros, a vér színe Krisztus sebeire
és az Aprószentek lemészárlására emlékeztet karácsonykor, de ezzel párhuzamosan
az isteni szeretet és megbocsátás szimbóluma is. Az arany a természetfeletti,
isteni és a nap színe.
11. Ünnepi takarítás, terítés, ételek
A karácsonyi
vacsoránál mindennek megvolt a maga előírása és jelentése. A szépen
hímzett karácsonyi abroszt kizárólag erre az alkalomra használták. Az ünnep
fontos kelléke volt az asztalon a kenyér, néhol a kalács – mostanában pedig a
bejgli. Jelentősége volt annak is, hogy az asztalra kerülő kenyér egész legyen,
hogy a teljes esztendőre bőven jusson Az asztal alá szénát, szalmát tettek,
hogy a gazda majd azt tegye az állatok alá, ezáltal biztosítva egészségüket a
következő esztendőre. Az almának karácsonykor sokféle mágikus szerepet
tulajdonítottak. A palócoknál például egy almát annyi felé vágtak, ahányan
voltak a családban, s mindenki kapott belőle, hogy összetartson a család, vagy
ha valaki eltévedne, hazataláljon. Jósoltak is vele – ha valakinek férges alma
jut, az megbetegszik –, másrészt beletéve a kútba, vödörbe, pohárba ebből ittak
emberek, állatok, hogy egészségesek maradjanak. A karácsonyfára akasztott almák
a Tudás fájának gyümölcsét is jelképezik, és így az eredendő bűnről sem hagynak
minket elfeledkezni.
A karácsonyi
dióevés széles e hazában elterjedt szokás volt. Az egészséges dió egészséget, a
rossz betegséget jelentett. Szokás volt a diódobálás. Jelentősége, jelentése
tájanként különbözött.
12. Ünnepi szokások: misztérium játékok és
betlehemezés, kiskarácsony és nagykarácsony népi öröksége
A jászol
tisztelete keleten kezdődött, de a Krisztus-esemény megünneplése Rómából
kiindulva terjedt el a világon. Liberius pápa bazilikát (Basilica Liberiana)
építtetett a karácsonyi misztérium megünneplésére. Ebben a bazilikában, a
jobboldali mellékhajóban szentjászol-kápolnát állíttatott és itt celebrálta szentestén
a misét. A római szentjászol és a pápa karácsonyi szentmiséje lehetett
kiindulási pontja a karácsonyi jászolállításnak. Ennek a kultusznak a
továbbfejlődésének eredménye a misztériumjáték, népszínjáték, melynek kezdetei
feltehetőleg a IX. századba nyúlnak vissza.
A betlehem
készítése főleg a Kárpát-medencében gyakori. A pásztoroknak öltözött gyerekek
kis, jelmezes csoportja adomány reményében járja a házakat, és adja elő
versikéit a házigazdának – jutalom reményében.
[1] A
születésnaphoz (istenek és császári leszármazottaik) kötődő pogány szokások
miatt nem szívesen emlékeztek meg Jézus születésének napjáról, ha mégis szót
ejtettek róla, akkor csak azért tették, hogy titokzatosabb értelmet adjanak egy
másik már ünnepelt eseménynek (Krisztus a születésnapján keresztelkedett meg,
esetleg halt meg, vagy támadt fel). Paul Bradshaw bemutatja Duchesne, Talley,
Bainton és a vallástörténeti iskola egymástól eltérő álláspontját, melyekből az
derül ki, hogy elszórt utalások alapján különböző vidékek más-más hagyománya
körvonalazódik. Lásd: Paul F. Bradshaw: Liturgy and Time. In: Paul F. Bradshaw:
The Search for the Origins of Christian Worship. Sources and Methods for the
Study of Early Liturgy. SPCK London 1992. 185-204. p.
[2]
Tanúsítja ezt az Auxentius által hátrahagyott „Levél a hitről, Wulfila életéről
és haláláról” című írásban megmaradt ariánus liturgikus szöveg.
[3] Vagy
épp ellenkezőleg, úgy amint Cullmann állítja a vasárnap analógiájára, hogy
Constantinus császár szinkretista törekvései húzódtak meg a háttérben Jézus
születésének a Sol Invictus ünnepére való datálásában, mert 321-ben a nap
napját, a vasárnapot is azért tette állami heti nyugalomnappá, mert ez
egybeesett a Napisten tiszteletének napjával. Oscar Cullmann: A karácsony
ünnepének kialakulása és a karácsonyfa eredete. Fordította: Karasszon Dezsőné.
In: A Budapesti Református Teológiai Akadémia Bibliai és Judaisztikai
Kutatócsoportjának kiadványai. 1. füzet. Szerkeszti: Karasszon István. Bp.
1992. 20. p.
[4] Oscar
Cullmann: i.m. 21-22. p.
[5] Mivel
keleten erre a korra már kialakult január 6-án a theofánia ünnepe, ezért
nehezebben terjedt el a karácsony. De idővel különvált a két ünnepnap tartalma:
karácsony az ÚR születésének (Natale Domini); a theofánia, mint Krisztus
istenségének megjelenítésére való emlékezés pedig a keresztelés, vagy más
vidékeken a három királyok látogatásának, esetleg a kánai csodának az
ünnepeként rögzült. Így megfért egymás mellett e két jeles nap.
[6] Oscar
Cullmann: i.m. 19. p. Hiszen az ariánusok a fiúvá fogadás aktusát éppen a
keresztséghez kötötték, jól mutatja ezt Ravenna két V. században épült
keresztelőkápolnája kupola mozaikjának eltérő szimbolikája. Az ariánus
keresztelőkápolnában ugyanis, a mintául szolgáló ortodox kápolnával
ellentétben, a megkeresztelkedő Krisztus ábrázolásánál a leszálló galamb hozza
el az Isten Lelkét és tölti ki a megistenülő Fiúra. Borras, M. Lluisa –
Serrano, Dolores (az ábrák kísérőszövegét írták): Korai középkor, in: A
művészet története III. Fordította: Sarodi Tibor. Corvina 1988, 1995. 27. és
29. p.
[7] A Mal
3,20. alapján kialakult fény-szimbolika, mintegy a Sol Invictus
ellenpontjaként, kezdettől része volt az ünnepnek.
[8] Idézve L. Weiser:
Weihnachtsgeschenke und Weihnachtsbaum, Stuttgart-Gotha 1923. írását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése