A LÉLEK ŐRÁLLÓINAK FELELŐSSÉGE...

A lélek őrállóinak felelőssége sokkal nagyobb, mint a földi, testi őrállóknak! Ha egy patikus gyógyszer helyett mérget ad a páciensnek, akkor őt börtönbe zárják gyilkosságért; de ha egy lelki vezető az élet útját felcseréli a haláléval, akkor ő is, és akiket vezet azok is örök halálra jutnak!

Érezzük is mindannyian ennek a felelősségnek a súlyát. Ezért van az, hogy egy egyházi vezetőnél, vagy a lelki dolgok bármilyen szintű sáfáránál szinte az alkalmasság előfeltétele az alkalmatlanság érzése.

Ezt találjuk a Szentírásban is az ószövetségi elhívás-történetekben: Mózesnél (2Móz 3), Gedeonnál (Bír 6), Báráknál (Bír 4), Jeremiásnál (Jer 1). Nem találjuk ugyan Ábrahámnál (1Móz 12), Jefténél (Bír 11), Sámsonnál (Bír 13), Saulnál (1Sám 10), Dávidnál (1Sám 16), Ezékielnél (Ez 2-3), Dánielnél (1-2). Ézsaiásnál (Ézs 6) pedig egyenesen azzal szembesülhetünk, hogy ő önként jelentkezik a szolgálatra! A félelmetes Istentől megijedtek az emberek… Az Újszövetség elhívásai ebből a szempontból mások, mert ott Jézus emberi személyként, rabbiként szólít meg embereket. Mégis van, aki azt mondja neki: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8) – ahogy Péter szembesül az Isten tisztasága közelében saját bűnös életével.

Az egyház történetében szintén találunk olyanokat, akik hangsúlyozzák alkalmatlan voltukat. Számos óegyházi püspök, egyházi vezető szabadkozott, elbújt, vagy nem vállalt hivatalt. Gondoljunk Khrüszosztomoszra, akit hiába kért barátja, Baszileiosz, hogy vállaljon püspökséget, nem foglalta el helyét, pedig barátját nazianszoszi Gergelyt rábeszélte e tisztség elfogadására. Mikor ő számon kérte ezt rajta, akkor A papságról – írt művében fejtette ki alkalmatlanságát. Később mégis Konstantinápoly püspöke lett. Ő félt attól, hogy Krisztus szeretett és jól gondozott nyáját nem tudja úgy őrizni, ahogy az illendő lenne.

A reformáció idejéből elég, ha Kálvinra gondolunk, aki nem érezte még magát felkészültnek egy gyülekezet szolgálatára – tanulmányait akarta még elmélyíteni Bázelben, amikor 1536-ban Genfen átutazóban megállította őt az Úr Farel szavain keresztül, amit ő nem a tanácsaival és buzdításaival ért el, hanem „rettenetes kényszerítésével, mely olyan volt, mintha Isten karja nyúlt volna le a magasból, hogy visszatartson.” – ahogy arról később Kálvin megemlékezik.

Ma sem érezhet másként egy egyházi tisztségre jelölt személy sem. Legyen az presbiterség, gondnokság, lelkészség, esperesség, püspökség – vagy bármilyen szintű megtiszteltetés. Az első az alkalmatlan voltom! S hiába jön a kísértő a maga hízelgő összehasonlításaival: „Ki alkalmasabb, mint te?”. Nem a hiúság tesz alkalmassá egyetlen tisztségre sem, hanem az ÚR!