Memoriterek
1.
ApCsel
2,42: „És állhatatosan kitartottak az apostolok tudományában és a közösségben,
a kenyér megtörésében és az imádkozásban.”
2.
1Kor
1,9: „Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk
Jézus Krisztussal való közösségre.”
3.
1Kor
10,16: „Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével
való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való
közösségünk-e?”
4.
ApCsel
6,2-4: „Ekkor a tizenkettő összehívta a tanítványok sokaságát, és
ezt mondták: Nem helyes az, hogy mi az Isten igéjét elhagyjuk, és az asztalok
körül szolgálunk. Testvéreink,
válasszatok ki magatok közül hét férfit, akiről jó bizonyságot tesznek, akik
Lélekkel és bölcsességgel teljesek, hogy őket rendeljük erre a szolgálatra, mi pedig az imádkozás és az
igehirdetés szolgálatát végezzük.”
5.
1Pt
4,10: „Mindenki amilyen kegyelmi ajándékot kapott, úgy szolgáljatok
azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.”
I.
A keresztyén közösséggyakorlás -
koinonia
Az Ószövetségben az egyén számára az Istenhez való
tartozás egyet jelentett az Isten népéhez való tartozással. Ebből fakadt a
közösségvállalás teljes széles skálája: közös nyelv, közös kultúra, közös sors,
közös istentiszteletek, jogi közösség, családi kötelékek… Aki ebből kilépett,
az nem csak a népet tagadta meg, hanem Istent is! Ennek legfélelmetesebb
megnyilvánulása, a próféta kötelezettsége: az általa megjövendölt és ismert
katasztrófát a néppel együtt át kell élnie – nem menekülhet el!
Az Újszövetségben az egymással való közösség a
Krisztussal való közösségből fakad! Ennek gyakorlati kifejeződése az úrvacsorai
közösség. A pünkösdi ősgyülekezet egységét már ezzel a képpel szemlélteti
Lukács (ApCsel 2,42). De ugyanerről ír Pál az 1Kor 10-ben, amikor az egyház
egysége mellett érvel. Minden különbözőségünk, minden emberi ellentét és
viszály a keresztyének között fel kell, hogy oldódjon a Krisztussal való
közösségünkben – ez biztosítja az egyház egységét!
Az Egyház története során számtalanszor elfeledkezett erről az
egységről, s a közösség gyakorlati megéléséről. Törésvonal keletkezett a
Krisztust teljes odaadással követők, és a névleges keresztyének között – s ez
ma is elég gyakran feltűnik. Elkülönült egymástól a klerikus és a laikus réteg:
Krisztus hivatásos követői nem mindig élnek közösségben az egyszerű hívekkel. A
közösség megélése hiányt szenved a különböző egyházi csoportok
megkülönböztetése miatt is: egyházi vezetés – gyülekezetek; kegyességi
irányzatok; felekezetek; korosztályok…
II.
A diakónia, mint szeretetszolgálat
A diakonia –
„szolgálat”, „szolgáltatás”, „kötelességteljesítés” görög kifejezés eredetileg
mindenféle szolgálatot jelentett. A görög kultúrkörben ez egy általános értelmű
kifejezés volt. A keresztyén szóhasználatban lett speciális értelme. Amit az
ApCsel 6 mutat be részletesen, ahol még a görög származású szerző küzd a szavak
használatával, hiszen nem csak a szegények gondozását nevezi a diakónia szóval
szeretetszolgálatnak, hanem az igehirdetés szolgálatát is ezzel a kifejezéssel
adja meg.
A mi szolgálatunk alapvetően Isten felé irányul: a
Szentírásban ez a kifejezés főleg Isten szolgálatát jelenti. De mivel Isten
Jézus Krisztusban emberként nekünk szolgált, ezért példát mutatott nekünk az
egymás felé való szolgálatban (Fil 2). Ezért mondja az apostol buzdításként:
„Szeretettel szolgáljatok egymásnak!” (Gal 5,13). S tudjuk, hogy a lelki
ajándékokat is szolgálatra kaptuk (1Kor 12), sőt az, hogy milyen ajándékot
kaptunk ez alapvetően határozza meg a szolgálatunkat (1Pt 4,10).
III.
Hogyan szolgálja Isten dicsőségét a
koinonia és a diakonia?
A mi Krisztushoz tartozásunk ismertető jegye a szeretet! Ha
szeretjük egymást, akkor egységben vagyunk és szolgálunk egymásnak. Ez az Isten
akarata reánk nézve. Ha ezt meg tudjuk élni, akkor Isten gyönyörködik bennünk,
reánk tekint és felragyog rajtunk az Ő dicsősége. Viszont, ha szakadások,
viszályok, veszekedések vannak egy gyülekezetben, vagy egyszerűen bármi
akadályozza a közösség megélését, s nem tudják a tagok ajándékaikat szolgálatba
állítani – ott nem teljesítik az Isten akaratát, s ezért az Úr haragját vonják
magukra…
Isten dicsőségének fényében a koinonia és a diakonia
összekapcsolódik. A Krisztus szeretete tesz bennünket alkalmassá, hogy megéljük
a közösséget Istennel és egymással. S az Ő iránta való szeretetünket tudjuk
megélni, kifejezni az egymás iránti szeretetközösségben és
szeretetszolgálatban.
IV.
A koinonia és a diakonia, mint
istendicsőítés alapvető jellemzői
A Jézus könyörgése: „Szent Atyám,
tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint
mi!” (Jn 17,11b) – meghatározza a mi közösségvállalásunkat
egymással. Ez mégsem lehet erőltetett, kényszerű, hanem örömtelinek kell
lennie, szívből kell fakadnia, mert egyébként nem őszinte, hanem képmutató! S
ez érvényes a szolgálatra is!
Amit Isten dicsőségére teszünk, azt az Ő jelenlétében kell
tennünk. Nem azért, hogy jutalmat várjunk érte, nem valamilyen cél eléréséért
vagyunk hajlandóak egymást elviselni, vagy szolgálni a másiknak; hanem a
bennünk élő Krisztus ezt természetessé teszi a számunkra.
Jézus azt mondja, hogy amikor majd látják az emberek ezeket a
jócselekedeteket, amelyek nyilvánvalóan a Lélek gyümölcsei életünkben, akkor
dicsőítik a mi mennyei Atyánkat (Mt 5,16)!
Mindent Isten dicsőségére kell tennünk! A gyülekezetben a
közösség megélésére és a szolgálatunkra ez fokozottan érvényes! Nem önmagunkért
tesszük ezeket, hanem Krisztusért!
V.
Az Istent dicsőítő közösség és
szolgálat igazi értelme
Ha megéljük a krisztusi közösséget és a Lélek ajándékaival
szolgálunk a gyülekezetben, akkor Krisztus élni fog bennünk, s a Lélek jelen
lesz életünkben! Ha van valami értelme engedelmeskedni Istennek a koinonia és a
diakonia tekintetében, akkor az éppen az Ő folyamatos jelenlétéről szól. Ahol
megromlik a közösségvállalás és eltűnnek a Lelki ajándékok szerinti szolgálatok
– ott a Lelket oltják ki, a Krisztussal való közösséget teszik semmissé!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése