Ha Krisztus egyházának mai felekezeti megosztottságát
bibliai hasonlattal szeretnénk szemléltetni, akkor erre az Ószövetség
testvérkapcsolatai mellett, Izrael és Júda viszonya, majd a fogság utáni
időkből (beleértve az Újszövetség egészét) a zsidó nép és a samaritánusok
áldatlan szomszédsága nyújt bőséges képet. A kettészakadt ország mindkét
felében hol joggal, hol jogtalanul, de meg-megvádolták a másikat
bálványimádással (Izraelről lásd: 1Kir 12,28-33; 14,9; Ám 3,14. Júda bűnéről
lásd: 2Kir 18,1-4; 2Krón 29,1-17). A fogságból hazatért nép pedig nem engedte
meg a samaritánusoknak, hogy bekapcsolódjanak a Jeruzsálemi szentély építésébe (Ezsd
4,1-5), ami a két nép közötti viszályt tovább szította, és a különbözőségeket
kiélezte. Ennek a több évszázadnyi háborúságnak az lett a következménye, hogy a
két nép tagjai kerülték egymást, ha mégis találkoztak a földre köptek a másik
mögött – így fejezték ki megvetésüket. Mennyire hasonlít ez az európai
vallásháborúk korában uralkodó közhangulatra! Amit ma legjobban a történelmi
egyházaknak a szektákhoz való viszonya testesít meg.
De mire tanít minket Megváltónk? Ő az ellenség
szeretetére buzdít minket (Mt 5,44). Ezért hogy a „Szeresd felebarátodat!” –
parancsot ne személyválogató módon értelmezzük (Lk 10,25-37), a felebarát
meghatározását kiterjesztette a gyűlölt ellenségre is. Nem a megszálló római
légió egyik katonájáról beszél ugyan, hiszen mondanivalója nem nemzeti jellegű,
hanem vallásos – ma úgy mondanánk, egyházi üzenetet hordoz, hiszen a zsidóság
egyik „felekezetéről”, „szektájáról”, a samaritánusokról szól. A kisebbségben lévő
más kultuszi gyakorlatot folytató samaritánus odahajló szeretetével a
Krisztusban hozzánk lehajló irgalom példájává magasztosul.
A
samáriai asszony történetében (Jn 4,1-42) a körülmények épp ellenkezően
alakultak, hiszen a jövevény Jézus, mint a zsidóság képviselője, kisebbséget
jelent; még az elbeszélés végére összeverődött sokasággal szemben a megérkező
tanítványokkal együtt is. De a többségi lét mégsem jogosítja fel a samaritánusokat
arra, hogy önnön másságukban gyönyörködve elutasítsák Isten küldöttjét, a
Messiást. Ahogyan a szégyenkező és a magányosságba bezárkózott asszony
kinyílik, úgy fogadja be a kirekesztésre hajlamos tömeg „a világ üdvözítőjét”.
Mindez pedig azért lehetséges, mert a samaritánusok Krisztussal fölül tudtak
emelkedni az ősi ellenségeskedésen, viszálykodáson, vallási indulatokon és
minden rossz emberi hagyományon.
Akkor tudunk mi, ma élő keresztyének is őszinte testvéri
közösségben élni egymással, és nem csak beszélni róla, vagy imádkozni érte,
hanem valóban idilli békés állapotban lenni a más felekezetű keresztyén
testvéreinkkel, legyenek akár ők, akár mi kisebbségben; ha Krisztussal képesek
vagyunk fölülemelkedni régi felekezetieskedő magatartásunkon.
El kellene végre döntenünk, hogy mit akarunk! Milyen
egységet szeretnénk? Egységet a sokféleségben, mint az egy testnek különféle
tagjainak harmóniáját. Az ilyen egység többet ér az elkülönülő sokféleségnél.
Viszont semmit nem ér az az egység, amely csak a saját hitét képes elfogadni és
azt akarja ráerőltetni mindenkire. Az egység ilyen Prokrusztész-ágyánál még a
jelenlegi sokféleség is értékesebb – Isten előtt legalábbis, hiszen ezért
engedi.
Nem az a fő kérdés tehát, hogy lesz-e valaha egység a
keresztyénségen belül, hanem az az igazi kérdés: volt-e egyáltalán valaha
egység? A válasz egyértelműen ez: csak Krisztusban! Őbenne pedig ma is megvan!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése