3. Mózes 27.

         FOGADALOM: az Ószövetségben Jákób (1Móz 28,20), Jefte (Bír 11,30), Anna (1Sám 1,11) fogadalma juthat eszünkbe.

         Fontos, hogy ez nincs előírva, ha úgy tetszik nem kötelező! De, ha már fogadalmat teszel, akkor annak a megtartása és a formája szabályozott: „önkéntes adomány” (3Móz 7,16; 5Móz 12,6. 17) felajánlása kötelező volt, mintegy illetékként; a helye, ahol tenni kellett, s a hozzátartozó áldozatot bemutatni – szintén elő van írva: a templom (5Móz 12,5. 17)!

         Mi is ez a fogadalom? Nehéz helyzetben – segítségre várva teszik az emberek. Feltételes! Ha megsegít az Úr, akkor személyt, vagyont odaszánok neki!

         Van a fogadalomnak egy másik formája is, ez feltétlen, s Isten jóindulatáért tartózkodik ételtől, italtól, asszonytól (nazír, Rékábiták, Saul az 1Sám 14,24-ben).

         A visszaélések elkerülése miatt nők csak a róluk gondoskodó férfiak jelenlétében, és tudtával tehettek fogadalmat (4Móz 30). S ott van az a sok intés, hogy csak olyan fogadalmat tégy, amit teljesíteni tudsz: Préd 5,1-6, Mt 15,5.

         A fogadalmak beváltása mindig hálaadással járt együtt: Zsolt 65; 66; 116.

         Volt egy szociális vetülete is ennek az előírásnak: olyan olcsón meg lehetett váltani a felajánlott földet, hogy a hitelezők elől szívesen ajánlották fel földjüket az elszegényedők fogadalomként!

         A zsidóságnak mind a mai napig van a nagy engesztelési ünnepen egy imája, a Kól Nidre, amelyben a következő évi fogadalmakat előre érvénytelennek nyilváníthatja a hívő.

         Pálnak is voltak fogadalmai: ApCsel 18,11; 21,24. Ezeket igyekezett az előírásoknak megfelelően teljesíteni. Tehát a Krisztus követőjétől sem lehet idegen a fogadalom. A lényeg nem a fogadalom tételére vonatkozik, hanem a fogadalom teljesítésében van!

3. Mózes 26.

 

Meg kell tanulnia az Egyiptomból kiszabadult népnek, hogy mi a Bálvány. Nem csak az idegen Istenek, amiket Egyiptomban és más országokban láthattak! Hanem a II. parancsolat képtilalma is idetartozik – amikor imádásra készít valaki képet, szobrot! Nem lehet más istene a választottaknak, mert az Úr a mi Istenünk!

A IV. parancsolat nyugalomról szóló rendelkezéseinél is csak azt találjuk most indoklásként: „Én vagyok az ÚR.” (3Móz 26,2b). Ennek a parancsolatnak is az Istenhez való tartozást kell kifejeznie, s ebből érthető a folytatás. Aki az Úrhoz tartozik, azt Ő megáldja, aki elfordul Tőle azt átok éri utol.

Áldás – átok, arra szolgál, hogy tanulja meg a nép a törvény gyakorlati hasznát. Betartásának, vagy megszegésének hétköznapi következményeit! Feltételes az áldás és az átok is – nem feltétlen! Az Istenhez való viszonyon múlik – ma is!

         A kimondott szónak ereje, hatalma van! A dabar nem csak a kimondott szavakat, az igét jelenti, hanem a tettet is, a valóra vált igét! Az áldás életadó, életfenntartó erő. Nem csak jókívánság!

         Ez az igehely párhuzamba állítható az 5Móz 27,14-26-tal!

Az átok behatol az emberbe. Nemzedékeken át hat. A szegények eszköze a jogsértés ellenszereként.

         Prófétai látás, erő közlése Istentől. Ahogy Jákób, vagy Bálám áldása úgy ez is jövendölés is. Izrael történetét vetíti előre!

A zárás szerint a hangsúly itt is Isten irgalmára esik: ha meg is bünteti a népet, el nem pusztítja, hanem megtérésén munkálkodik!

3 Mózes 25.

Kinek a nyugalma? Miért nem elég a hetedik nap nyugalma? Miért kell, mire jó a nyugalom év? Isten, aki a földet adja a népnek, úgy rendelkezik, hogy „legyen nyugalma a földnek is”! Lehet ezzel vitatkozni? Nehéz. Megtartani pedig még nehezebb. Teljes Istenre hagyatkozás kell hozzá. Minden biztosíték nélkül elfogadni, hogy az Úr majd gondoskodik rólunk. Az aggodalmaskodó ember inkább vet és arat… Még csak nem is arról lenne szó, hogy az ember sem tehet semmit a nyugalomévben. Nem, erről nincs szó az igében. Hiszen az embernek össze kell gyűjtenie azt, „ami egyebet a föld terem”. Van ugyanis egy érdekes kitétel: „Ami az aratás után kihajtott, azt ne arasd le, és metszetlen szőlőd fürtjeit ne szedd le. A nyugalom esztendeje legyen ez a föld számára.” (5. vers). Tehát az ember által művelt kultúrnövények termését a növényen kell hagyni, s a „vadon termő” növények termését lehet összegyűjteni és fogyasztani. Nyilván így nem mondhatja az ember, hogy olyan tökéletesen gondozta a növényeit, ha egy évig hozzá sem nyúl, azok akkor is eltartják őt. Hanem teljes mértékben arra kell hagyatkozni, amit az Úr ad! 

Kinek az öröme? Lehet egy évig csak örülni? Lehet vidáman örvendezni az Úr előtt? Természetesen! Ez már az örökkévalóság előíze. Ez az öröm a szabadulásból ered. Azt olvassuk: „hadd jusson hozzá újra mindenki a birtokához, és hadd térjen vissza mindenki a nemzetségéhez”. Mit jelent ez? Azt, hogy az, aki elszegényedett s eladta birtokát, az visszakapja. Aki szegénységében eladta magát rabszolgának, visszatérhet nemzetségéhez, mert újra szabad. Isten a nép és a föld ura. Ő rendelkezik az emberrel és a földdel is. Ő pedig azt akarja, hogy ötven évenként minden visszarendeződjék. Izraelben nem lehet senki kirívóan gazdag, s nem lehet senki sem rabszolgamódon szegény. Ráadásul az úrra hagyatkozásnak egy rendkívüli megnyilvánulása is erre az időre esik: a hétszer hetedik év szombat év, s az azt követő ötvenedik év Jóbél év, amikor szintén nyugalma van a földnek, s azt mondja az Úr: „Én majd rátok árasztom áldásomat a hatodik esztendőben, és három esztendőre való fog teremni. Amikor a nyolcadik esztendőben vetni fogtok, még a régi termésből ehettek egészen a kilencedik évig, amíg beérik annak a termése, a régiből ehettek majd.” (21-22. vers)

Kinek a tulajdona? A helyes önértékeléshez hozzátartozik ez a figyelmeztetés: „A földet senki se adja el véglegesen, mert enyém a föld, ti csupán jövevények és betelepültek vagytok nálam.” (23. vers)! Erre is érvényes, amit az apostol mond: „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7). Nekünk is tisztában kell lennünk ezzel, és soha nem szabad elfelejtenünk, hogy mindent csak használatra kaptunk! Nem a miénk!

Ki vigyáz a szegényre? Tudjuk, hogy az Úrnak gondja van rá, s azt akarja, hogy mi is segítsük az elszegényedett testvért. Kamatot ne szedjünk tőle, ne nyerészkedjünk rajta, és ne éljünk vissza kiszolgáltatott helyzetével! A szegények az Úr szegényei!

3. Mózes 24.

Az Úrnál éjszaka sincs sötétség! Este is világos van az Úr szentélyében. Isten közelében árad a fény – s ezt ki kell ábrázolni a földi szentélyben is: a kárpit előtt baloldalon elhelyezett lámpatartóval, amelyben egész éjjel ég a tűz. „Isten ugyanis világosság és nincs benne semmi sötétség” (1Jn 1,5-6). Aki közeledik az Úrhoz, annak ezzel tisztában kell lennie! Csakhogy ezzel nem ér véget a világosság áradása… Azt írja az apostol az Ef 5,8-ban: „Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei.” Az Úr átformáló ereje tehát minket is részessé tett saját világosságában, ezért lehetünk a Világosság gyermekei! Ha pedig valaki felriadt éjszaka, s nem tudta hirtelen, hogy hol van, mi történt vele; amikor feltekintett látta az Úr szentélyében a világosságot, s megnyugodott. Erről ír a zsoltáros is a Zsolt 121,3-ban: „Nem szunnyad a te őriződ!”. Istennek nincs szüksége pihenésre, alvásra, Ő szüntelenül tud ránk vigyázni! S ez megnyit az ember oldaláról egy lehetőséget: Istenhez szüntelen lehet imádkozni, szünet nélkül lehet Őt dicsérni, imádni, tisztelni…  

A lámpáson túl, amit Izrael fiainak kellett felajánlani, s odavinni Mózeshez, kellett szombatonként új és új kenyeret a szent kenyerek asztalára tenni. S erről azt olvassuk, hogy az Úr azt mondta Mózesnek: „Végy finomlisztet, és süss”. Tehát Mózes saját kezűleg készítette el, legalábbis az első szombatra való kenyeret! Heti kenyér volt ez – emlékeztetőként. A lepényként való fordítás ellenére ezek 3-4 kg-os kenyerek voltak. Tudjuk, hogy 1véka: 22 liter maximálisan a rabbinikus mérce szerint, vagy 14,5 liter az átlagosan használt, Josephus féle mércealapján. Ennek a 2/10-éről van itt szó. Ami mellé tömjént kell tenni – később ezt égetik szent tűzáldozatként! A kenyér pedig a papoké! Ha az első zsenge szent, akkor szent az egész tészta – megszentelő étel! (Róm 11,16). A mi életünknek is kell, hogy egy része ott legyen emlékeztetőül az Úr előtt. S ezt nem tudhatjuk le egyszerre, hanem hetenként újra kell frissíteni!

Az istenkáromlás halállal büntetendő! Isten – szent, tehát a neve is szent! Nincs semmi köze a szentségtelenséghez! Azzal nem hajlandó közösséget vállalni! Ki kell vinni az ilyet a táboron kívül, és miután akik hallották a fejére tették a kezüket – megkövezték! Aki Istenét átkozza, annak viselnie kell vétkének büntetését – nincs helye, közbenjárásnak, áldozatoknak, hanem csak ítéletnek! Ehhez a részhez kapcsolódik a jus talionis büntetőjogi alapelv kimondása: amilyen kárt okoztál a másiknak, ő olyan elégtételre jogosult. Felerősíti az egyéni felelősséget, és korlátozza a bosszút. Ezzel utat készít az evangéliumnak is, de tudjuk, hogy ott már ezen túljuttat minket Jézus: „ne fizessetek a gonoszért gonosszal”!

3Mózes 23.

          Az Úr számára fontos, hogy népével együtt ünnepeljen. Ezért nem csak egyszerűen ismertetni kell a néppel, hogy mikor vannak az Úr ünnepei, aztán, aki akar ünnepel Vele, aki pedig nem akar, az nem ünnepel – hanem „szent ünnepre hívással” kell kihirdetni (2. vers)! Az idő múlásán túl, figyelni kellett arra is, hogyan telik az idő – ez a negyedik teremtési nap meghatározott rendje. Ezért van az, hogy az égitestek „meghatározó jelei… az ünnepeknek, a napoknak és az esztendőknek” (ebben a sorrendben - 1Móz 1,14).

          Az ünnepekről azt mondja az Úr, hogy ezek Ő ünnepei! Nem a nép ünnepe, nem is Isten és az Ő népének közös ünnepe; hanem az Úr ünnepei! Ennek megfelelően az Úr nem csak azt mondja meg, hogy mikor kell ezeket megünnepelni, hanem azt is, hogy pontosan mit is ünnepelnek, s kik és hogyan ünnepeljék meg. Nem emberi hagyomány, nem emberi döntés, nem is megváltoztatható gyakorlat – hanem az Úr változhatatlan akarata szerint való rendelkezés vonatkozik rá! Ezért fontos nekünk, keresztyéneknek is megértenünk, hogy melyik ószövetségi ünnep minek felel meg az újszövetségi üdvtörténeti események és ünnepek vonatkozásában.

          Az első a sorban hetente ismétlődő ünnep: a szombat! A jelentésében és tartalmában a nyugalmat hordozó nap a keresztyéneknél Krisztus hetenkénti feltámadás ünnepe: a vasárnap. Az Úr most a teljes nyugalmat emeli ki a szombat kapcsán, mert azt mondja: „az Úrtól rendelt pihenőnap legyen az mindenütt, ahol laktok” (3. vers). Ez nem a mindenkori hatalom döntésén múlik, hogy a hetedik napon tartasz-e pihenőnapot, nem is a gazdasági helyzeteden, még csak nem is a lakóhelyeden, hogy olyanok között laksz-e, akik tartanak pihenőnapot – nem, ez az Úrtól rendelt pihenőnap!

          A páska (Niszán 14.) – Az Ószövetségben az Egyiptomból való szabadulás ünnepe. Lényegét tekintve a megváltásról szól! Az Újszövetség népének a mi páskabárányunk feláldoztatásáról, Jézus kereszthaláláról szól – nagypénteknek feleltethető meg.

          A kovásztalan kenyerek ünnepe (Niszán 15-21.) – Szintén az Exodushoz kapcsolódik, oly módon, hogy a sietve távozó nép kovász nélkül ette kenyerét, miután az Izrael elsőszülöttei megmenekültek. Lényege a megszentelődésről szól. Krisztus teste a sírban nem látott rothadást – nagyszombatnak feleltethető meg.

          Az első kéve bemutatása (Niszán 16.) – az árpaaratás kezdetének hálaadó ünnepe. Az új életet és a feltámadást hirdeti. Krisztus feltámadása a halottak közül, halála harmadnapján ekkorra esik, s őt nevezi az apostol is a halottak első zsengéjének (1Kor 15,20) – húsvétnak feleltethető meg.

          Az aratási hálaadó ünnep, vagy hetek ünnepe (Sziván 6.) – a búzaaratás kezdetésnek hálaadó ünnepe. A learatott gabonából készült kenyér bemutatása is a templomban. Később a Sínai-hegyen történt törvényadás ünnepe is lett. Lényege az Istennel kötött szövetség megélése. Az Újszövetségben a Lélek kitöltetése és az Egyház születésnapja kötődik ehhez a naphoz – pünkösdnek feleltethető meg.

          A kürtzengés ünnepe, vagyis a hetedik hónap első napja (Tisri 1.) – a szent hetedik hónap kezdete, az elengedés, elszámolás és új kezdet ünnepe. Ez lett a zsidó újév napja. Megfeleltethető az újévnek, de adventnek is: a Krisztus visszajövetelének várásával.

          A nagy engesztelési ünnep (Tisri 10.) – Minden bűn eltörlésének ideje, amikor a főpap bemehetett a szentek-szentjébe és engesztelést végzett a népért. A végidők nagy ítéletére és a hívek bűneinek végleges elengedésére mutat előre.

          A sátoros ünnep (Tisri 15-21.) – A pusztai vándorlás emlékünnepe, s az őszi betakarításért való hálaadó ünnep. Előre mutat Isten Országára, amikor az Úr az Ő népével lakik majd!

          A leírásból látjuk, hogy a munkától való tartózkodás, az áldozatok rendje és a szent összegyülekezés kihangsúlyozása fontos ebben az ünnepi naptárban. Tudjuk-e így számon tartani az ünnepeket: mit teszünk benne az Úrért!?

3Mózes 22.

A papi tisztséggel felelősség jár, ugyanis vigyázni kell a szent dolgokkal! Az Úr elmondja a fejezet elején, hogy miről lesz szó: „Mondd meg Áronnak és fiainak, hogy tisztelettel bánjanak Izrael fiainak szent adományaival, amelyeket nekem szentelnek, hogy meg ne gyalázzák szent nevemet. Én vagyok az ÚR.” (3Móz 22,2). Nem elég az, hogy a pap önmagára vigyáz – vigyáznia kell a szent adományokra is! Még a papi család tagjai közül sem mindenki alkalmas az adományok kezelésére, és aki személyében alkalmas is annak az életében is adódnak olyan helyzetek, amikor alkalmatlanná, méltatlanná válik! Ha önmagunkra tekintünk, és végiggondoljuk, hogy mennyi mindent kaptunk az Úrtól, és ezért mennyi hálával, hálaáldozattal tartozunk neki; akkor kereshetjük a Hozzá méltó adományt. S ha megtaláltuk, akkor illő megkeresnünk azt is, aki ezt oda tudja vinni az Úr elé, mert személyéből, élethelyzetéből adódóan tisztelettel tud bánni a szent adománnyal. Nyilván a legkézenfekvőbb, ha magunk visszük hálaáldozatunkat az Úr elé. Csakhogy itt jön a lényeg! Szent az ajándék, mi is az Úrnak szenteltek vagyunk – csak amikor a felajánlást megtesszük, és ahogyan átadjuk adományunkat, az már nem mindig kedves az Úr előtt. Egyszerűen azért, mert gyalázatot hoz az Ő nevére. Utalásként gondoljunk Jézusnak a Korbánra vonatkozó tanítására (Mk 7,9-13). S még hány és hány ilyen tisztátalan dolog van: nem csak tárgyak, nem csak indulatok és belső indíttatások, nem csak események, vagy emberek – hanem gondolatok, szavak is! Igénkben viszont határozottan azt olvassuk: „Tisztátalan – ne közelítsen hozzá”! Nehéz elhinni, de ez ránk is vonatkozik! Nem lehet mindig azt mondani, ez idejétmúlt, ez a szomszéd esete, nem az enyém… Vizsgáljuk meg magunkat még akkor is, amikor azt gondoljuk, olyan dolgot teszünk most, ami 100%, hogy tetszeni fog az Úrnak! Hiszen adni akarunk! Nem kérünk, nem panaszkodunk – és mégis… Úgy járhatunk, mint Dávid a templomépítés tervével (2Sám 7). Tetszetős, még a próféta szerint is kedves lesz az Úr előtt – aztán kiderül, hogy a sok vérrel fertőzött kéz nem adhat ilyen adományt az Úrnak! Figyeljünk tehát önmagunkra is, ne csak adományainkra!

3Mózes 21.

Papi tisztség következményei. Ha valaki az Úr közelében él, szolgál, akkor az Úrhoz méltónak kell lennie. Ebben a fejezetben a papi tisztaság, erkölcsösség és szentség kérdését az élet három területén állítja középpontba az Úr: a halál, a házasság és a születés sorrendjében. Mi, ma élő keresztyének, akik szintén az Úr közelében szeretünk élni és szolgálni meg kell, hogy értsük, a mi Urunk akarata nem változott – ha a külsőségek, az apróságok, a mindennapi megvalósulás más is; de a lényeg ugyanaz! Méltónak kell lennünk az Úrhoz!

Először azt kell fontolóra vennünk, hogy ami a népnek meg van tiltva, az a papoknak sincs megengedve! S ahogy a papoknak sincsenek kiváltságaik, előjogaik Istennel szemben – ugyanúgy nekünk sem lehetnek! Amit Isten elvár a világi emberektől, ugyanazt minimum szinten elvárja tőlünk is – sőt még többet is!

Azt látjuk ugyanis, hogy ahogy nő a feladat, a felelősség a tisztséggel, úgy nem csak a hatalom és a járandóság nő, hanem az elvárások is szigorodnak! Más vonatkozik az egyszerű hívőre, más a lévitára, más egy papra, s teljesen más a főpapra; akár halálesetről, akár házasságról van szó. Aki az Úr szolgálatában áll, minél többet bíz rá az Úr, annál többet is vár el! A főpap teljesen az Úré: nem mehet be halotthoz, nem vehet feleségül akárkit, s a szent helyen kell laknia – közösségben él az Úrral! Vállalunk-e áldozatot az Úr szolgálatáért? Odaszánjuk-e magunkat teljesen az Úrnak? Az Övé vagy – átengedted neki az életedet?

Itt is arról olvasunk, hogy mindennek azért kell így lennie, mert a papok „Istenük kenyerét, a tűzáldozatot mutatják be”! Nem ők táplálják az Istent, hanem a kenyérből az Istennek járó részt ők mutatják be! Nincs ez másként ma sem… Az istentelenek nem törődnek azzal, hogy mi az, ami az Úrnak jár; de a hívők igen! Ők adják meg Istennek azt, ami az Istené ebben a modern világban! Ezért kell sokkal különbnek lennie egy hívő ember életének, mint a hitetlennek. S ezért az Isten háza népén kezdődik az ítélet, nem pedig a pogányokon!

Kiemelten fontos a házasság, a szent élet, mert szükség van szent gyermekekre – hiszen Izraelben öröklődött a papi hívatás! Ha szeretnénk, hogy a gyermekeink ott legyenek az Isten Országában, akkor nekünk szent életet kell élnünk, hogy megszenteljük őket!

A születéssel kapcsolatban fontos, ha testi fogyatékos – fel kell nevelni a papi család gyermekeit is. Nincs Taigetosz, nincs eugenetika – csak az isteni irgalom! Még a papoknak járó legszentebb ételeket is fogyaszthatja! De nem mutathat be áldozatot! Hibátlan áldozati állat, tökéletes hely, Istenhez méltó szertartás – hibátlannak kell lennie a papnak is… Még sem az, mert bűnös ember! Egyedül Krisztus az egyetlen tökéletes pap! 

3Mózes 20.

Halált érdemlő bűnök katalógusa. Valószínű, hogy egy-egy népgyűlésen olvasták fel, mint amilyenről beszámol az 5Móz 27,11-26. Az itt felsorolt bűnök tilalma már korábban szerepelt, most a bűn következménye: a halál válik hangsúlyossá! Az önelégült, önmaga előtt igaz modern embernek néha illene szembesülnie azzal, hogy bármilyen bűnének a következménye, a zsoldja halál (Róm 6,23)! Az, hogy mégis életben van, az Isten kegyelmének, Krisztus halálának köszönhető!

A Molok kultusza itt elég általánosan van megfogalmazva: nem fiadról, vagy gyermekedről beszél, hanem magodról (magzatodról), nem azt mondja, hogy ne égesd el, hanem azokról, akik odaadják mag(zat)ukat a Moloknak, halált érdemelnek. A későbbiekből tudjuk, hogy nem csak búzát és egyéb magvakat áldoztak Moloknak, hanem fiakat és leányokat (3Móz 18,2; 5Móz 18,10; 2Kir 16,31; Jer 7,31). Az alvilág királyaként tisztelt istenség – innen kapta a nevét is: Melek – „Király”, amit később az „utálatosság”: Bóset magánhangzóival tettek egyértelművé a héber szövegben, magyarul a görög átírat szerint szerepel Molok-ként. Hányan áldozzák fel ma is magzataikat, ők úgy gondolják, hogy nem Moloknak – de mégis halálra adják őket a saját boldogulásuk, jobb megélhetésük, karrierjük érdekében.

A halottidéző, jövendőmondó halálos ítélete (6. és a 27. vers is) szorosan összefügg a Molok kultuszával, mert gyakran így együtt kerül említésre ez a két dolog. Aki túlságosan kíváncsi a jövőre, szeretné azt kiszámíthatóvá tenni, sőt befolyásolni, az még a gyermekét is képes feláldozni ezért! Ennek a tiltása is szerepel máshol (3Móz 19,31), a legrészletesebb az 5Móz 18,10-13. A jósdák ma is működnek – s itt nem csak a sarki jövendőmondóra kell gondolni, hanem az intézményesült kutatóintézetekre, akik gazdasági, politikai, népesedési és egyéb mutatókat dolgoznak ki, hogy abból törvényszerűségek alapján megmondják a jövőt. Aki nem az élő Istenben bízik, és nem Tőle várja a jövőt, az mindig talál magának egy-egy jóst, aki saját módszerének hitelességét bizonygatva sokakat megtévesztenek ideig-óráig, de a jövő, akkor is Isten kezében van!

Kérdéses a halálbüntetés, mint ítélkezési forma. Általában ez megkövezést jelentett, tehát a nép közösségének, a felnőtt férfiaknak a részvételével. Ez honosodott meg és vált általánossá az ószövetségi jogban, de olvasunk égetésről is, aminek viszont nincs írásbeli nyoma a Választott Nép életében.

A szexuális bűnök itt is előjönnek, a tiltásból halálos ítélet lesz. Előkerül a testvér feleségének elcsábítása is (3Móz 20,21), mint halálos bűn, ami nem azonos a sógorházassággal (5Móz 25,5-10. Ami a két szituációt megkülönbözteti egymástól az csak annyi, mint a 18. részben, hogy az elsőnél még él a testvér, a másodiknál viszont már meghalt!

3Mózes 19.

Különös, hogy a szentségre vonatkozó törvénynél külön kiemeli az Úr, hogy ezt nem csak Áronnak, a főpapnap; nem is csak Áron családjának, a papoknak, s nem is csak az Úr által kiválasztott törzs tagjainak, a lévitáknak; s még csak nem is a nép vezetőinek; vagy Izrael fiainak, azaz a férfiaknak kell tudnia, hanem azt olvassuk: „Szólj Izrael fiainak egész közösségéhez”! Arról, hogy mi a szent, és a szentség hogyan kell, hogy megjelenjen Izrael életében – mindenkinek tudnia kell! Ez az a minimuminfó, amit nekünk is meg kell ismertetnünk még a hitetlen környezetünkkel is!

Szentek legyetek – hangzik Isten elvárása népe felé, s ezt részletezi ebben a fejezetben! Alapvető dolog a szentségnél, hogy ha Istenhez tartozom, akkor teljesítem parancsait. Ez kiegészül azzal, hogy más istenséget nem tisztelek, nem imádok… Ennek megfelelően először a tízparancsolathoz kapcsolva veszi végig, mit jelent szentnek lenni. A tizedik parancsolat kivételével mindegyik felbukkan: Második parancs a 4. versben; Harmadik parancs a 12. versben; Negyedik parancs a 3. és a 30. versben; Ötödik parancs a 3. és a 32. versben; Hatodik parancs a 16-17. versekben; a Hetedik parancs a 20. (5Móz 22,23) és a 29. versben; Nyolcadik parancs a 11. 13. és a 20. versekben; Kilencedik parancs a 11. és a 16. versekben. Önmagunk megszentelése ma sem kezdődhet mással, mint Isten szuverenitásának elfogadásával, s akaratának teljesítésével!

Hozzátartozik még a kultusz szentsége is, kiemelve az áldozat bemutatásának és a szentélynek a kiemelt szerepével. Nem feledkezik el az Úr ebben az összefüggésben sem a szociális érzékenységről: a termés betakarítása kapcsán (9-10. vers), a fogyatékkal élők kapcsán (23-25. vers); az ítélkezés tekintetében; bűnrészesség, honfitárs és jövevény tisztelete, harag és bosszú, mértékek és súlyok – szeresd felebarátodat! Az Istenhez való hűségből adódik az templomi istentisztelet, és az igaz istentisztelet, a felebarát segítése!

Szentség a hétköznapokban is jelen kell, hogy legyen: ne keverd össze, amit Isten különbözőnek teremtett, termésed az új ültetvényből az Úré, a vér az Úré, ne varázsolj, ne jósoltass, ne menj halottidézőhöz, ne pogány módon gyászolj (hajvágás, szakáll megnyírása, tetoválás)! Apróságok, de jelzik azt, hogy Kihez is tartozol, e világhoz, vagy annak démonaihoz, vagy az élő Istenhez!

Visszhangzik az indoklás 14-szer: „Én az Úr vagyok!” – ami nem más, mint az első parancsolat lényege, minden más parancsolat megalapozása. Az Úrhoz való tartozásunknál azt kell figyelembe vennünk, hogy Ő kicsoda, nem azt, hogy mi kivé akarjuk őt , vagy magunkat tenni!

3Mózes 18.

Az Istenhez közeledő embernek az ószövetségi törvények szerint három szinten kell figyelnie önmagára: a tisztaság, az erkölcs és a szentség szintjén. De a tisztaság is szerteágazó, mert a kultuszi tisztaság mellett létezik a családi élet tisztasága – sőt van egészségügyi, és étkezési tisztaság is. Ma sem csak arra érdemes odafigyelni, hogy a gyülekezet elvárásának megfeleljünk, hanem a családi élet tisztasága is fontos. Nem csak önmagunk és embertársaink számára, hanem igenis Istennek is fontos a magánéletünk tisztasága is!

A szolgaságból szabadult népnek figyelnie kell a mögötte lévő egyiptomi és az előtte lévő kánaáni szokásokra, cselekedetekre is – az elsőt elhagyni, a másodikat nem megtanulni! Helyette az Úr döntéseit kell szem előtt tartani. Nem elég örvendezni az Úr szabadításának, a régi bűnök, rossz szokások, tisztátalanságok elhagyásának; hanem óvnunk kell magunkat a ránk leselkedő újabb veszélyektől is, amelyek eltérítenek az Istennel való közösségtől. Egyedül az élő Istenre érdemes figyelni, s a Vele való élő kapcsolatot kiteljesíteni!

Tilos a vérfertőzés! Felsorolja a nőnemű családtagokat a közeli és a távoli rokonságban, de a lányt nem említi! Az egész ókori keleten a vezető réteg ezt előszeretettel hagyta figyelmen kívül. Eleve ott is, és itt is a modern világban egy mozaikszerű családszerkezet tárul elénk! Alig lehet átlátni, hogy ki kivel van? Ki kinek milyen szinten a rokona… Isten átlátható, világos és tiszta családi kötelékeket vár el a követőitől.

A 16. versben szereplő tilalom az élő testvér feleségére vonatkozik a sógorházasság (5Móz 25,5 k.) viszont a már meghalt testvér feleségére – ezért itt nem ugyanarról van szó. A két dolog teljesen más, ezért nem szembeállítható egymással, és nem is szabad összekeverni, vagy kijátszani egymás ellen ezeket a rendelkezéseket. Isten parancsolatait, akaratát mindig a megfelelő helyen kell értelmeznünk!

A 18. vers rendelkezése a testvérek együttes feleségül vételéről – új, mert Jákob még megtehette (1Móz 20,28). Talán éppen az ő szomorú élete van ennek a rendelkezésnek a hátterében. A családon belüli felesleges versengés ma is megfontolandó, nem csak a házasságkötés alkalmával…

A 20. vers enyhén fogalmaz – ehhez képest a 3Móz 20,10 halálbüntetést helyez kilátásba. A tisztátalanság kirekesztettsége lelkileg elszigetel, és a közösség számára halottá tesz valakit, de onnan még vissza lehet térni. A későbbi szigorítás ezt a reményt is elveszi! A mai közerkölcsi állapotok közepette is megfontolandó ez a parancsolat!

A 21. vers a mai olvasó szemében látszólag kilóg a felsorolásból, de a Moloknak szóló áldozat tilalma általában ilyen összefüggésben kerül elő a mózesi törvényekben. Molok, mint az alvilág idegen istene nem kaphat áldozatot. Az indoklás összekapcsolja az eddigiekkel ezt a vétket, de a szexualitáshoz is köthető ez, mert a szexuális kapcsolatból születő gyermek, mint annak a gyümölcse az Úr ajándéka – ezért nem lehet idegen istenségnek feláldozni. Ha a nemi élet tisztaságáról beszélünk, akkor szólnunk kell annak gyümölcséről, a gyermekről is! S ez ma is aktuális a fogamzásgátló módszerek kifinomult korszakában – ha máshol nem, de az abortusz esetében biztosan!

A homoszexualitás és a szakrális prostitúció itt is összefügg, mint az Ószövetség más helyein: 1Kir 14,24 – Roboám idejében; 2Kir 23,7 – Jósiás idejében. 5Móz 23,18 – ne legyen! A kategorikus imperativus folytatódik az állatokkal való közösüléssel is. A nemi élet tisztaságának az extrém esetektől is mentesnek kell lennie – nem mondhatja senki, hogy az Úr nem is szól róla…

Az indoklás megszívlelendő egy honfoglalás előtt álló nép számára: ezt tették előttetek azok a népek is, akiket most kiírt az Úr előttetek! Kihány a föld: figyelmeztetés. Nem teheted tisztátalanná mindazt, amit az Úrtól kaptál ma sem…

3Mózes 17.

Minden baszar nefes-e a dám-ja! Azaz minden test lelke/élete a vére. A vér az ószövetségi – és tegyük hozzá ennek megfelelően a bibliai – gondolkodásmód szerint a lélek/élet hordozója. S mivel a lélek és az élet is Isten ajándéka, ezért csak azon élőlények vérét, és csak akkor szabad kiontani, amikor az Úr azt megengedte. Isten Ádámnak csak a növényeket adta eledelül (1Móz 1,29), Nóé az özönvíz után kapta eledelül családjával és utódaival az állatokat (1Móz 9,2-3). Ennek ellenére tudjuk, hogy Ábel is (1Móz 4,4) és Nóé is áldozott állatot az Úrnak ezt a parancsot megelőzően (1Móz 8,20-21), s ezt az Úr elfogadta! Az emberi élet önkényes kiontását tiltja, és szigorúan bünteti az Úr. Súlyos bűnök esetében viszont vagy megkövezés, vagy megégetés szerepel büntetésként Isten törvényében – ráadásul ennek elmulasztása átkot hoz a népre is. Hasonló a helyzet a honfoglalás idején, amikor a bűnei miatt lelkileg már halott népeket testükben is ki kell irtani! Ma sincs ez másként, az ember életével nem rendelkezik a másik ember, legyen az szülő, testvér, vezető… Mindenkinek tudomásul kell vennie, az élet az Úré!

Az áldozatok bemutatásánál rendet tesz ez a rendelkezés. Ezután nem lehet bárhol áldozatot bemutatni, hanem csak a Szent Sátornál. Ez nem csak kultuszcentralizáció, hanem sokkal inkább a kultusz megtisztítása a babonás elemektől, és az idegen istenségeknek, hatalmasságoknak, és szellemeknek bemutatott áldozatok tiltása! Mai viszonylatban ez azt jelenti, hogy Mohamed, Buddha és az afrikai, vagy indián varázsló által megidézett szellemek nem ugyanazt az Istent jelentik – és Krisztusnak semmi közössége nem lehet Beliállal (2Kor 6,15) – akármilyen néven szólítsák is…

Az étkezéseknél is csak a hús a mi eledelünk, az élet, a vér az Istené! Nem úgy, mint a lehelet. Isten lehelte az emberbe az életet – a lehelet megszűnik az élettel, de az életet hordozó lélek a vérben van – az az Istené! Pedig a vér az Ószövetség szerint nem isteni eredetű, mint más környékbeli népeknél, ahol az ember teremtésénél egy istenség vérét használta fel a teremtő… Az étkezési levágott állatok vérét/lelkét ki kellett engedni a testből mielőtt elfogyasztották. Visszaadva az Úrnak, ami az Úré, s elfogyasztva azt, amit az Úr az embernek adott eledelül! Jézus feloldott minket a rituális étkezési szabályok alól, hogy a hangsúlyt ne külsőségekre, hanem a szívre, minden az életünk középpontjára tegyük!

Vérbűn: a lelket hordozó vér elleni bűn: gyilkosság, vérontás… A vérbosszúnál, halálos büntetésnél, vagy isteni ítélet végrehajtásánál fontos a kitétel: „vérük rajtuk”, „vére rajta”. A bűnös vére/élete/lelke nem a büntetést végrehajtót terheli, hanem a vétkezőt, aki halált érdemlő bűnt cselekedett! Aki erre nem figyel arra a kiontott vér visszaszáll…

3Mózes 16.

Hogy találok egy kegyelmes Istent? Az ember örök vágya kiengesztelni az Istent! Ami nem vétek ahhoz bűnbocsánat, a vétekhez vezeklés tartozik. Évi egy alkalommal az Úr színe előtt személyesen meg kellett jelennie a főpapnak, hogy engesztelést végezzen! De akkor mindenért, mindenkiért: magáért, családjáért, népéért, szentélyért, oltárért…

Ma is megannyi emberi kísérletet láthatunk a bűn eltüntetésére:

- nincs egyedül Ágnes asszony, aki „a patakban fehér leplét mossa, mossa”, mintha képesek lennénk bűneinket tisztára mosni

- számos követője akad Münchhausen bárónak is, aki saját hajánál fogva akarja kiemelni magát a bajból; mintha megválthatnánk önmagunkat bűneinktől 

- sokan gondolják úgy, hogy a bűnnek ára van, s ezt meg tudjuk fizetni, egy kis vezeklés, egy kis ima… sőt vannak, akiknek semmi sem drága, még elsőszülött fiúkat is hajlandóak feláldozni: mint, akik annak idején átvitték gyermeküket a tűzön a Moloknak. Róma állítólag ezt az utálatos szokást akarta eltörölni a föld színéről, amikor Karthágót megsemmisítette

- a média szereti a tribunalizálást: az áldozat és vétkes dramatizált szembesítését a nyilvánosság előtt, de még a hitetlen filozófus (Habermas) is felfedezte ennek veszélyét, mert a „köztérre kitett gyóntatószék pellengérré válik”. Itt a köz ítélete válik végső ítéletté, s ez lehetetlenné teszi a tettesnek tettei felvállalását, s az áldozat képtelen lesz a megbocsátásra – ez viszont gátolja a tisztázódást.[1]

- Ádám és Éva esete óta hajlamosak vagyunk a bűn áthárítására, bűnbakképzésre, hogy ne mi legyünk a hibásak, hanem az a másik. Bűnbánat nélkül viszont nincs bűnbocsánat!

- Szeretjük a bűnt elkenni is, mondván: mindenki ezt teszi, akkor ez már nem is bűn… Ilyen helyzetben már a lelkiismeret sem működik helyesen. Gondoljunk az emberáldozatot bemutató, és azt elfogyasztó közép-amerikai indiánokra, akik a lelkiismeretnek engedve végezték tovább titokban a spanyol uralom alatt is szörnyű tetteiket.

- Létezik kollektív bűn is, de az általánosítás eltünteti a bűnért való személyes felelősséget.

- „A társadalmi helyzetek „strukturális bűn”-ként való szemlélése tipikus példája a bűnértelmezés újkori de-perszonalizálásának. Ezzel szemben az etikai reflexiók a felelősség individuális meghatározottságának érvényét hirdethetik.”[2]

 A zsidó hagyomány a teljes ELUL hónapot és még tíz napot szentel az engesztelésnek évente: a Rós hásáná-tól (a zsinagógai év kezdetétől) a Hósáná Rábá-ig (a sátoros ünnep hetedik napjáig, a nagy segítségkérés napjáig) középpontjában a Jóm Kippur-ral (a befedezés, azaz a nagy engesztelés ünnepével), amit a szombatok szombatjának neveznek. A Kippur – befedezés-t jelent: a főpap egyedül ekkor mehetett be a szentek szentjébe, s az áldozat vérét a frigyláda tetejére hintette, hogy befedezze a nép bűnét: így ha Isten letekintett trónjáról, akkor nem a törvényt látta, hanem a bűnért kiontott vért. A Zsid 10:3-4 szerint az évente megismételt szertartás mindig emlékeztetett a bűnre. 

Ezzel szemben a Krisztus áldozata félretette a bűnt (Zsid 9,26). Keresztelő János bizonyságtétele szerint is Jézus az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit. Nem csak elfedezi.

A Biblia igaz: a diagnózisa az, hogy bűnösök vagyunk, s az egyetlen gyógymód a kereszt! Megbékélést hoz Isten és ember között, ember és ember között. Megajándékoz az igazi shalommal!

           A bűnök ugyan különbözőek hatásuk és a felelősök tekintetében[3]:

- Kriminalisztikai bűn – amelyek jogszabályba ütköznek és büntetőjogi felelősséget vonnak maguk után.

- Politikai bűn – amelyekkel az állami vezetők döntései nyomán az alattvalók léte behatárolódik és kényszerpályára kerül.

- Morális bűn – amelyek alatt az egyén cselekedetei értendők, s a felelősség is az egyéné.

- A metafizikai bűn – amelyben a fő szempont az emberek közötti szolidaritás igazságtalan megsértése az egyén tudtával és jelenlétében.

De az engesztelés ugyanaz! Csak a Krisztus keresztjében van engesztelésünk minden bűnünkre.

 Az elszenvedett nagy traumák: mint a nácik által levezényelt holokhauszt, vagy a kommunizmus beépített ügynökei által véghezvitt erkölcsi pusztítás feloldására különböző kísérletek születtek. A leghangosabban a lengyel katolikus egyház által hangoztatott: felejtés – megbocsátás modell. Ennek csődjét láthattuk Stanisław Wielgus egynapos varsói érsekségének tragédiájában (2007). A német protestáns egyházakban emlegetett emlékezés – megbékélés modell éppen a határon túl (Felvidék, Erdély) élő magyar egyházi személyek lejáratásánál mutatta meg, hogy ez nem gyógyuláshoz, hanem csak a sebek hegesedéséhez vezet.

Mi csak azt látjuk, hogy az ember: „simul justus et peccator”. Ahogy Fárel Vilmos és Kálvin János fogalmaz 1536. évi Genfi Hitvallásban:

„7. Megigazulás Jézusban: Elismerjük, hogy Isten Jézus Krisztusban adta nekünk az alábbiakat: először is, mivel természetünknél fogva Isten ellenségei vagyunk, és csak haragját és ítéletét érdemeljük, de Jézus Krisztus közbenjárásával kiengeszteli Istent és visszakerülünk az ő kegyelmébe, Jézus igazsága és ártatlansága miatt megbocsáttatnak a mi bűneink, kiontott vére minden bűntől megszabadít és megtisztít minket.”

---

[1] Fazakas Sándor: Emlékezés és megbékélés 25-25. p.

[2] U.o. 38.

[3] Karl Jaspers: Die Schuldfrage. Heidelberg 1946. Alapján összegzi Fazakas: i.m. 35-36. p.

3Mózes 15.

Ha azt kérdezem: Mi tud gusztustalan lenni? Akkor a válaszadók között lesz, aki bizonyos ételeket fog felsorolni; lesz, aki betegségekről beszél majd; vagy pogány szokásokról; mások esetleg valamely állatot említenek meg; esetleg a halállal kapcsolatos dolgok kerülnek szóba. S ott vannak a szexualitással kapcsolatos dolgok… Annak egészséges, természetes rendje is tisztátalannak számít, hát még ha betegség kapcsolódik hozzá, ami esetlegesen azt is magában hordja, hogy fertőző lehet másokra is. Ebben a fejezetben leírtakban a mai olvasó számára elsődlegesen ez a veszélyforrás, s az ettől való félelem sejlik fel alapvetően. Az élet továbbadása, az új életek világrajötte, és így a jövő generáció egészsége a tét mind az ókori, mind a mai ember életében, ha a szexualitásról van szó. Istennek erre is van gondja!

A vallástörténeti ismeretekkel rendelkezők hozzáteszik, hogy mindezeken túl a termékenységi kultuszok Egyiptomban, Babilonban, Asszíriában, Föníciában – mindenütt a túlhangsúlyozott szexualitásra épültek. Így pedig a szexualitás és a szexuális úton terjedő betegségek a testi és a lelki paráznasággal kapcsolódtak össze. Ezért válik a testiség fokozottan tisztátalanná a Választott Nép számára… A túlhangsúlyozott szexualitás ma sem Istentől van!

A tisztátalanság kizár a társadalmi és a kultuszi közösségből is. A tisztulásnak így gyakorlati haszna van a hívő számára. De miért kell ilyen szigorúan kirekeszteni a tisztátalant, és azt is, akit tisztátalanná tesz? Indoklásként az szerepel ebben a fejezetben, hogy „Így óvjátok Izrael fiait a tisztátalanságtól, hogy meg ne haljanak tisztátalanságuk miatt, tisztátalanná téve hajlékomat, amely közöttük van.” (3Móz 15,31). Tehát Isten szentsége és tisztasága kötelez minket tisztaságra és szentségre – ma is.

3Mózes 14.

A meggyógyult poklos ember tisztulásának lépései:

1. A polgári életbe való visszatérés, amely a halálból az életbe való visszatérés szimbolikáját használja. A két madarat a nagy engesztelési ünnep rituáléjának két bakjához hasonlóan kell felhasználni: az egyik áldozat, a másik elviszi a betegséget, mint a bűnbak a bűnt. A forrásvíz és a vér eleve tisztít, de itt még megerősítik a tisztaság kifejezését szimbolikus hozzávalókkal. A cédrus ág – a hatalom jelképe (2Kir 14,8-14-ben Jóás története), itt leginkább a gonosz, ártó démonok elűzésében van szerepe. A karmazsin, ami a pajzstetű fészkéből nyert vérszínű fonál – az új erőt jelképezi. Az izsóp ágak egyébként is használatosak a vérrel, vagy vízzel való meghintésre és megtisztításra.

2. A kultuszi közösségbe a megtisztulása után hazatért poklos még nem vehetett részt. Hét napot várnia kellett, majd áldozatot bemutatnia, és a papszenteléshez hasonló szertartással újra felvették a közösségbe.

Mit jelent ez nekünk, ma élő embereknek? Jelenti a gyógyulás reménységét! Nem mondtak le végleg a betegeikről, nem likvidálták őket – csak a közösségben nem vehettek részt. Az egész rituáléban rettentően fontos az irgalom! Van visszaút is. Nem csak kitaszítani tud egy istenfélő, életképes társadalom, hanem visszafogadni is. S jelenti továbbá a visszafogadás szertartásának fontosságát! Aki visszatér, az nem csak besunnyog és leül a hátsó sorban, hanem nyíltan felvállalja a közösség előtt: halott voltam és most élek!

A ház poklossága esetén ugyanúgy kell eljárni, mint a ruha, bőr, vagy edény, esetleg bútor poklossága esetén. Az egészség és az élet védelme érdekében, ha kell, akkor akár le is rombolták! Fontos a tisztaság! A közösség tiszta és feddhetetlen volta – minden szempontból. Ma sokszor azt sem tudjuk egymásról, ki milyen körülmények között, milyen betegségekkel küzd – pedig ez a közösség első szintje! Főleg, ha mindennek a spirituális értelmezését is hozzátesszük. A betegség hátterében ott van a bűn, és megbújnak a démonok – ki kell őket űzni, semmissé kell tenni őket és munkájukat…

3Mózes 13.

Poklosság? Lepra? Mi ez tulajdonképpen? Az biztos, hogy bőrbetegség, fertőző – s mint ilyen kultikusan tisztátalanná tesz, ezért az ilyen beteget elkülönítették. De hogy pontosan melyik betegségről van szó, az még a szakembereknek is találgatásra ad okot. A 13. fejezet második verse jellemző indítását adja a leírásnak: „Ha egy embernek a bőrén daganat, var, vagy fehér folt támad, és poklos kiütés lesz belőle a bőrén…” – négy bőrelváltozás, ami számos bőrbajnak lehet a tünete. A legegyszerűbb megoldás, amit az Ószövetség görög fordítása a Septuaginta alkalmazott – korának leggyakoribb fertőző bőrbetegségét alapul véve – a lepra lenne. Viszont orvostörténetileg jól dokumentált a lepra Kr. e. 6. századi feltűnése Indiában és elterjedése Nagy Sándor indiai kalandja után nyugat felé, így a Szentföldön is.

Akinek ilyen tünetei voltak, annak a paphoz kellett mennie, mert ő dönthetett a sorsáról: ha fertőző, akkor el kellett különíteni, ha nem volt fertőző, akkor visszatérhetett a közösségbe – nem csak a polgári közösségbe (család, munka…), hanem a kultuszi közösségbe (áldozatok, istentiszteletek, ünnepek…) is. Az Úr a papnak adott útmutatást az ilyen betegségek megkülönböztetésére, s mint tudjuk ezt Jézus is elismerte, mert a meggyógyult leprásokat a papokhoz küldte (Lk 17,14). 

A fertőző betegségekben szenvedőket ma is elkülönítik, hogy ne fertőzzenek meg másokat. Ma viszont orvosok döntenek erről, mert nekik vannak erre vonatkozó ismereteik. Csakhogy van a léleknek is poklossága! Amikor az istentelenséget terjeszti az ember. Az ilyeneket viszont senki el nem különíti. Nekünk, keresztyéneknek érdemes odafigyelnünk arra, hogy a lelki egészségünket meg tudjuk őrizni egy ilyen lelki betegségeket terjesztő korban. S a kórokozókat, és azok terjesztőit felismerjük és kerüljük! A modern reklámok nagy része ilyen. Gondoljunk az „ekkora fukar leszel” szlogenre, s mellékhatására a 2004. december 5-én tartott Népszavazáson a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról. S akkor még nem beszéltünk az egoizmusra, a vágy felkeltésére irányuló reklámokról… 

A ruhák és ruhafélék „poklossága”, ami leginkább a vászon és a bőr bepenészedését jelenthette – nem lehetett elkülönítéssel „gyógyítani”, vagy várni sorsának jobbra fordulását. Ha poklosság jelentkezett rajta, el kellett égetni! A poklos embert nem kövezték meg, hanem várták gyógyulását, az Úr hátha megkönyörül rajta, de a ruhára ez nem érvényes! Pedig abban az időben nem volt olyan olcsó dolog a ruházat – mégis az egészség védelmében megsemmisítették. Mi úgy tudunk ragaszkodni dolgainkhoz, nem csak azokhoz, amelyek a testünk egészségét rontják, hanem még azokhoz is, amelyek a lelki egészségünket pusztítják! Ha már valami szenvedélybetegséggé válik, talán észrevesszük: alkohol, cigaretta, drogok, munka, TV, számítógép, szerencsejáték… De tudunk-e, akarunk-e tőlük szabadulni. Vagy még böjt idején, átmenetileg sem bírjuk nélkülözni ezeket a dolgokat, mert Istennél is fontosabbá váltak! S itt van a lényeg! Ha az Úrtól eltávolít – tisztátalanná tesz, meg kell tőle szabadulni!

3Mózes 12.

Három miért!

1.    Miért tesz tisztátalanná a vér, ami megtisztít? Az áldozat vére nem csak hogy tiszta, de meg is tisztít. A háborúban kiontott vér, a havi vérzés és a vérfolyás – tisztátalanná tesz. Sok múlik azon, hogy honnan származik az a vér, és mire használja az ember! Milyen szándékkal folyik a vér?

2.    Miért van különbség a fiú és a leány gyermek születése között? A tisztulás, az vezeklés. Ami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna az ember, azért vezekelnie kell. Fiút szeretne adni férjének, fiút, aki lehet az eljövendő messiás. Házasságkötésnél is a leány gyermekkel kellett hozományt adni. 

3.    A születés miért tisztátalan? Az új élet érkezése teljesíti Isten parancsát: „Szaporodjatok, sokasodjatok!” (1Móz 1,28). A bűn átka mégis ránehezedik: „fájdalommal szülöd gyermekedet” (1Móz 3,16). Viszont, ha átok van rajta, akkor meg kell tőle tisztulni!

Azt hiszed, hogy jó – de Isten megátkozta az ember bűne miatt. Tisztulj meg és adj hálát Isten ajándékáért! Hány és hány ilyen dolog van, amiről úgy gondoljuk, hogy jó, és Istennek kedves, s mégis átok van rajta… Mindennel hálaadással kell tehát élnünk (1Tim 4,3-4)!

3Mózes 11.

          Mi keresztyének előszeretettel feledkezünk meg arról, hogy nem lehet ám akárhogy odaállni az élő Isten színe elé! S az Úrhoz való közeledésben egymástól jól megkülönböztethető szintek vannak. Ezek megnyilvánulnak az ószövetségi nép kultuszi rétegződésében is: főpap, papok, léviták, izraelita férfiak, izraelita nők és gyermekek, jövevények, pogányok… S ezzel kapcsolatban gondoljunk a Szent Sátor, vagy a Jeruzsálemi Templom felépítésére a Szentek Szentjétől a Pogányok Udvaráig. Valljuk, hogy Krisztusban ezek a falak jórészt leomlottak: a templomban a Szentélyt és a Szentek Szentjét elválasztó kárpit nagypénteken kettéhasad – szabad utunk van az Atyához! Mégsem győzik az apostolok figyelmeztetni a pogányokból lett keresztyéneket arra, hogy nem élhetik tovább tisztátalan pogány életüket… S ez ránk is vonatkozik! A Krisztusban kapott szabadság nem vezethet szabadossághoz (1Kor 6,9-20)!

Itt a 11. fejezetben arról olvasunk, hogy mi tiszta és mi tisztátalan – s ennek megfelelően az Isten szövetségéhez tartozó személy elfogyaszthatja-e, vagy pedig nem, mert az étel tisztátalanná teszi fogyasztóját. Aki kultuszi értelemben tiszta, csak az közelíthet Istenhez, az vihet oda áldozatot, mehet be a szentélybe! Nem a test tiszta, vagy koszos voltáról van itt szó, hanem az Úr szerinti lelki tisztaságról. Tiszta kultuszi értelemben – ez a minimum szint az Isten közelében. Erre épül az erkölcsi jó, amit követ a szentség szintje. Nem kell bűnt elkövetni ahhoz, hogy ne állhass meg Isten színe előtt – elegek a tisztátalan gondolatok, a bűnös vágyak…

          Mi az, ami tisztátalanná tesz? Az ószövetségi törvény szerint a halál, a nemiség, a pogányok és tisztátalan dolgaik, a nem kóser ételek, betegségek szennyezik be az embert. Miért? Mert a démoni erők számára kaput nyitnak az életünkre! S ugyanez mondható el a tisztátalan gondolatokról, a bűnös vágyakról, haragról és indulatról… Oda kell ezekre is figyelnünk, hogy az Úrhoz méltók lehessünk!

                    A felsorolás szerint az állatok közül tisztátalanok a ragadozók, az idegen istenek kultuszában használt áldozati állatok, a mágikus szertartásokon használt élőlények, a „totemállatok”, amelyek démonok és halott lelkek hordozói… A mi óemberünk bűnnel terhelt dolgait ne akarjuk megkeresztelni! Ne feledjük az apostol szavát: „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan az Isten mondta: Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr.” (2Kor 6,14-18).

3Mózes 10.

Ebben a fejezetben pedig azt láthatjuk, hogy mi történik akkor, ha az ember a saját belátása szerint cselekszik – az Úr útmutatása, vagy a vezető rendelkezése nélkül. Hányszor gondoljuk mi is úgy, hogy hallottunk már elég parancsot, most már magunk is boldogulunk… Hány ember rohan úgy a vesztébe, hogy azt mondja: „Én tudom, mit teszek!”, vagy „Ezt én tudom a legjobban, ne szóljon bele senki!” – aztán kiderül, hogy jobb lett volna megkérdezni, hasznosabb lett volna várni!

Ez történt Nádábbal és Abihúval is. Tudták, hogy áldozatot kell bemutatni az Úrnak; tudták, hogy ez az ő feladatuk; tudták azt is, hogyan kell bemutatni azt az áldozatot… Vagy mégsem? Idegen tüzet vittek az Úr oltárára, halálos vétket követtek el. Az előző fejezetben maga az Úr adott tüzet az oltárra, most ők mégis maguk viszik a saját tüzüket oda az áldozathoz. Amikor az Úr előtted jár, megismerteti veled Magát, mindent megad neked ahhoz, hogy Őt illendően tisztelni tudd – s te mégis a „magad módján”, a saját tüzeddel akarod Őt imádni, akkor ott nagy baj van! Ha csak azt mondogatod magadban: „Én már csak ilyen vagyok, ha Isten szeret, fogadjon el engem ilyennek…”. Csakhogy nem ez a teremtési rend! Nem Istennek kell hozzád alkalmazkodnia, hanem neked kell Hozzá igazítanod az életedet!

Miért kellett ennek a két fiatalnak meghalnia tudatlansága miatt? Azt mondja az Úr Mózes által: „A hozzám közelállókon mutatom meg, hogy szent vagyok, és az egész nép előtt, hogy dicsőséges vagyok!” (3Móz 10,3). A legszentebbnek az Úrhoz legközelebb állnak kell lennie! Ezért kezdődik az ítélet is az Isten háza népén (1Pt 4,17), s ezért félelmetes még belegondolni is abba, hogy mi történik a többiekkel? Az Úr tüze nem csak ünnepélyesen tudja az áldozatot elfogadni, hanem a vétket is meg tudja büntetni! Te az Úr tüzét hogyan ismered? Áldozataid elfogadásáért jön, vagy bűneid miatt emésztő tűzként közeledik hozzád?

Az Úr haragja és büntetése miatt elszenvedett vereségért nem gyászolhatnak az Úr szolgálatában állók! Áron nem sirathatja meg fiait, Eleázár és Itámár nem kesereghetnek testvéreik miatt! Ők az Úrral kell, hogy azonosuljanak, nem pedig a vétekkel! Mi kivel azonosulunk? A bűnt gyűlölő és megbüntető Istennel értünk egyet; vagy a bűn után vágyakozunk?

Isten nem hagyja bizonytalanságban szolgáit, hanem rendelkezéseket ad arra vonatkozóan, hogy az áldozatot bemutató papoknak hogyan kell viselkedniük. Józannak kell lennie annak, aki az Úr szolgálatában áll, hogy meg tudja ítélni mi a helyes és mi a helytelen. A józanság ma is rendkívül fontos a hívő ember számára, mert oly hamar elhomályosítja elménket az előítélet: úgy érezzük, van, akinek mindent szabad, másoknak pedig semmit – a legrosszabb ezt Isten nevében, s ráadásul a hit alapján tenni: a hívő lophat, csalhat, paráználkodhat, hazudhat; de a hitetlen nem…

Mózest is megkísérti, hogy Áront számon kérje a saját elgondolása szerint: miért nem fogyasztották el az előírás szerint a nekik járó részt az áldozatból? A válasz logikus: aki vétket követ el, nem ehet a vétekáldozatból – Áron háza pedig vétkezett, ezért nem ették meg a részüket, hanem hagyták elégni. Nagy hibája az egy vezetőnek, ha nem képes meghallgatni a rábízottakat. Mózes meghallgatta Áront és egyetértett vele! Nekünk is oda kell figyelnünk egymásra is, nem lehetünk kegyetlenül az Úr kegyes szolgái…