ISTEN KEGYELMI KIVÁLASZTÁSA

Predestináció: eleve elrendelés

            Aki hisz az öntudatos és mindenható abszolút transzcendens létezésében; az hisz abban is, hogy minden úgy történik a világon, ahogy Ő akarja! Ez a tágabb értelemben vett eleve elrendelés. Ehhez képest a Szentírás ismeri a szűkebb értelemben vett predestinációt is, amely az egyének örök üdvösségére és örök kárhozatára vonatkozik.

            A teológiatörténetben először Pelagius kelta szerzetessel vitatkozva Augustinus fejtette ki rendszerezetten és részletesen a predestinációról szóló tant. A reformáció idején a reformátoroknál újra megjelent ez a tanítás: Zwingli spekulatív módon túlhajtotta; Luther a Szolgai akaratról írva szinte túlzó módon, részletekbe menően kifejti Isten eleve elrendelésének tanát, amit Capito-hoz 12 évvel később intézett levelében megerősít.  Kálvinnál nem szerepelt még sem az Institutio 1536-os kiadásában, sem a Genfi Egyház Kátéjának egyik kiadásában sem önálló predestináció tan. S ennek megfelelően nincs a Heidelbergi Káténak sem külön kérdése az eleve elrendelésről! Az Institutio utolsó, 1559-es átdolgozásába is csak az üdvtan befejezésére szolgál, így került a harmadik könyv végére, ekkor már négy fejezetet szentelt ennek a témának Kálvin. Nála nem spekulatív alapelv a predestináció, tehát egyetlen tant sem lehet, és nem is szabad ebből levezetni; de mégis minden tantétel mögött ott kell lennie. Az eleve elrendelés nem tan-alkotó, hanem tan-szabályozó a református dogmatikában (lásd: HK. 20. 31. 52. és 54. kérdés-felelet)! Barth Károly 1936. évi magyarországi látogatása alatt tartott előadásában helyezte ezt a reformátori tanítást teljes egészében krisztológiai alapra. A középkori és az újkori katolicizmusban is megtalálható, de az ember szabad akaratáról, és az üdvszerző jócselekedetekről szóló tanítás által elhomályosítva. 

I.            A predestináció bibliai alapjai

1. A kiválasztásra vonatkozó locus classicus-ok:

-          Mk 13,20: „a választottakért azonban, akiket Ő kiválasztott, megrövidítette azokat a napokat.”;

-          ApCsel 9,15: „Ezt mondta neki az Úr: „Menj el, mert választott eszközöm ő”;

-          ApCsel 13,48: „akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek.”;

-          Róma 9,11-22: „Még ugyanis meg sem születtek gyermekei, és nem tettek semmi jót vagy rosszat, de hogy az Istennek kiválasztáson alapuló elhatározása érvényesüljön, ne a cselekedetek alapján, hanem az elhívó akarata szerint, megmondatott Rebekának, hogy „a nagyobbik szolgálni fog a kisebbiknek”, úgy ahogyan meg van írva: „Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.” Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Hiszen így szól Mózeshez: „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Mert így szól az Írás a fáraóhoz: „Éppen arra rendeltelek, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.” Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít. Azt mondod erre nekem: „Akkor miért hibáztat mégis? Hiszen ki állhat ellene akaratának?” Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel? Mondhatja-e alkotójának az alkotás: „Miért formáltál engem ilyenre?” Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszessé, a másikat pedig közönségessé formálja? Az Isten pedig nem haragját akarta-e megmutatni és hatalmát megláttatni, és nem ezért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek pusztulásra készültek?”;

-          Róma 11,2-7: „Az Isten nem vetette el az ő népét, amelyet eleve kiválasztott. Vagy nem tudjátok, mit mond az Írás Illésről, amikor az Isten előtt vádat emel Izrael ellen: „Uram, prófétáidat megölték, oltáraidat lerombolták, én maradtam meg egyedül, de nekem is az életemre törnek.” Viszont mit mond neki az isteni kijelentés? „Meghagytam magamnak hétezer férfit, akik nem hajtottak térdet a Baalnak.” Így tehát most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint; ha pedig kegyelemből van, akkor már nem cselekedetekért, mivel a kegyelem akkor már nem volna kegyelem. Mi tehát a helyzet? Amire Izrael törekedett, azt nem érte el. A kiválasztottak azonban elérték, a többiek pedig megkeményíttettek,”;

-          Ef 1,4-6: „Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában.”

2. Isten elhívása:

-          2Thesz 1,11: „a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra, és töltsön meg titeket teljesen a jóban való gyönyörködéssel és a hit minden erejével,”;

-          Róma 8,28-30: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.”;

-          Ef 1,11: „Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik;”

3. Isten elvetése:

-          1Móz 4,5: „de Kainra és áldozatára nem tekintett.”;

-          1Móz 9,25: „ezt mondta: Átkozott Kánaán! Szolgák szolgája lesz testvérei közt!”;

-          Róma 9,7: „és nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő utódai”;

-          Róma 11,32: „Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön.”;

-          Gal 4,30: „De mit mond az Írás? „Űzd el a rabszolganőt és a fiát, mert nem örökölhet együtt a rabszolganő fia a szabad asszony fiával.””

4. Isten szuverén mindenható Úr:

-          Zsolt 115,3: „A mi Istenünk a mennyben van, megalkotott mindent, amit akart!”;

-          Péld 16,4: „Mindent rendeltetésének megfelelően készített az ÚR, még a bűnöst is: a veszedelem napjára.”;

-          Mt 20,15: „Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?"

5. Isten még a bűnt, rosszat is irányítja:

-          1Kir 22,23: „Íme így adott az ÚR hazug lelket valamennyi prófétád szájába. Az ÚR kimondta vesztedet.”;

-          Zsolt 39,10: „Néma maradok, nem nyitom ki számat, hiszen te munkálkodsz.”;

-          Lk 2,34: „Simeon pedig megáldotta őket, és ezt mondta anyjának, Máriának: „Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak,”;

-          Csel 2,23: „azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek.”

6. Isten az embereket átadja bűneiknek:

-          Róma 1,24: „Ezért kiszolgáltatta őket az Isten szívük vágyai által a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét.”;

-          2Thesz 2,11: „Ezért szolgáltatja ki őket Isten a tévelygés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak,”

7. „Pelágiánus textusok”, amelyekben a hangsúly az ember szabadságán van, s így ellentétesnek tűnhetnek a predestinációval:

-          Ézs 5,3: „Mindent rendeltetésének megfelelően készített az ÚR, még a bűnöst is: a veszedelem napjára.”;

-          Jer 51,9: „Gyógyítgattuk Babilont, de nem gyógyult meg. Hagyjátok hát, menjen mindenki a hazájába! - mert az égig ért ítélete, a fellegekig emelkedett.”;

-          Ez 18,23: „Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát - így szól az én Uram, az ÚR -, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen”;

-          Mt 5,45: „hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.”;

-          Mt 23,37: „„Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok!”;

-          Jn 3,16: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”;

-          1Tim 2,4: „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.”;

-          2Pt 3,9: „Nem késlekedik az Úr az ígérettel, … hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.”

II.               A predestináció helye a keresztyén tanításban:

1. A Szentírásban található igehelyekből nyilvánvaló, hogy a predestináció soha nem önmagában szerepel, hanem mindig egy nagyobb témakör magyarázó részeként. Leggyakrabban az Isten kegyelmi kiválasztásához társul az eleve elrendelés (lásd: Róma 9-11). 
2. A kegyelmi kiválasztás, és így a predestináció is kijelentett igazság, és mint ilyen csakis hit által ismerhető meg! Itt a logika csődöt mond, ezért nem lehet puszta szólam, vagy világnézeti elv. Az eleve elrendelés a mi legszemélyesebb hittitkunk!
3. A kegyelmi kiválasztás és a predestináció igazsága Jézus Krisztusban jelentetett ki tökéletesen! Már Augustinus megfogalmazta ezt az alapelvet Krisztusról a maga tömör és találó módján: „Speculum nostrae praedestinationis” , azaz Ő a mi kiválasztásunk – eleve elrendelésünk tükre. Nem bennünk megy ugyanis végbe a kiválasztás, hanem Jézus Krisztus műve történik meg rajtunk és értünk! Ezért, ha szeretnénk ezt a titkot megérteni, akkor azt Krisztusban, mint egy tükörben kell szemlélnünk!

III.           Az eleve elrendelésről szóló tanítás

Az eleve elrendelés tanának legátfogóbb összefoglalását Kálvin nyomán az 1618. november 13-tól 1619. május 19-ig ülésezett Dordrechti Zsinat, a reformátusok egyetlen egyetemes zsinatának kánonjai adják.

1. Minden ember vétkezett Ádámban, s gyalázat és örök halál jutott osztályrészéül, Isten senki ellen nem követett volna el jogtalanságot, ha az egész emberi nemet meghagyta volna a bűnben és a gyalázatban, s bűnéért meg akarta volna büntetni (Lásd: Róma 3,19. 23; 6,23).
2. Isten szeretete mégis nyilvánvalóvá lett azáltal, hogy egyszülött Fiát elküldte (1Jn 4,9; Jn 3,16).
3. Hogy az emberek higgyenek Krisztusban, Isten e hír fölött igen örvendező hírnököket küld – mégpedig azokhoz, akikhez akar, és akkor, amikor akar –, akiknek szolgálata által az emberek felszólíttatnak az eszmélésre és a keresztre feszített Krisztusban való hitre. (Róma 10, 14. 15)
4. Azokon, akik nem hisznek, megmarad Isten haragja. Azok viszont, akik elfogadják és igaz, élő hittel szeretik a Megmentő Jézust, megszabadulnak általa Isten haragjától, s örök életet nyernek.
5. A hitetlenség oka, s az abban rejlő bűn – miként minden más bűn alapja is –, semmiképpen sem Istenben, hanem az emberben van. A Jézus Krisztusban való hit és az általa való üdvözülés Isten önzetlen adománya. (Lásd: Ef 2,8; Fil 1,29)
6. Az pedig, hogy Isten egyeseket a kellő időben megajándékoz a hittel, másokat pedig nem ajándékoz meg, öröktől fogva önnön elhatározásából történik (ApCsel 15,18; Ef 1,11). A kiválasztottak szívét, bármennyire kemény is az, elhatározásának megfelelően kegyesen meglágyítja, s a hitre hajlítja, míg a ki nem választottakat, igazságos ítélettel ítélvén, meghagyja gonoszságukban és keménységükben. Számunkra leginkább ebben nyilvánul meg az egyenlőképpen nyomorult emberek könyörületes és egyúttal igazságos megkülönböztetése, vagyis a kiválasztásnak és elvetésnek Isten Igéjében kinyilatkoztatott elhatározása. Míg a rosszindulatú, tisztátalan és kevéssé állhatatos emberek ezt kiforgatják, saját romlásukat okozva, addig a szent és vallásos lelkeknek ez kimondhatatlan vigaszul szolgál. 
7. A kiválasztás pedig Isten változhatatlan szándéka, amivel a világ teremtése előtt az egyetemes emberi nemből, akaratának legszabadabb tetszése szerint, puszta kegyességből, meghatározott számú embert – akik sem nem jobbak, sem nem méltóbbak másoknál, hanem velük együtt a közös nyomorúságban vesztegelnek – kiválasztott a Krisztusban való üdvözülésre. Krisztust ugyancsak öröktől fogva Közvetítővé, minden kiválasztott fejévé és az üdvözülés alapjává tette. S felszólítja ezeket az embereket az Ige és a Lélek segítségével a Krisztussal való közösségre. Ehhez el is vezeti őket. Elhatározván továbbá, hogy ő maga igaz hittel ajándékozza meg, igazzá teszi és megszenteli őket. Végül pedig megdicsőíti a hatalma révén Fia közösségében megőrzötteket, hogy megmutassa könyörületességét és az isteni dolgokban megnyilvánuló dicsőséges kegyelmét. (Ef 1,4-6; Róma 8,30)
8. A kiválasztás nem többféle, hanem egy és ugyanaz minden üdvözülő számára, ahogy azt a Szentírás hirdeti: Isten akaratának egyetlen tetszése, terve és szándéka van, amellyel öröktől fogva kiválasztott bennünket a kegyelemre, dicsőségre, üdvösségre és az üdvösség útjára, amit azért készített elő, hogy járjunk azon.
9. A kiválasztás nem az Isten által előre látott hit, szentség, vagy valamely más jó tulajdonság és szándék miatt történt. Hanem épphogy a kiválasztás célja a hit, az engedelmesség, a szentség, stb. Ennélfogva a kiválasztás éppenséggel forrása az összes üdvözítő javaknak: ez az, amiből ered a hit, a szentség és a többi üdvözítő adomány, továbbá maga az örök élet. (Ef 1,4)
10. Ennek az önzetlen kiválasztásnak az oka csakis Isten tetszése, amely nem abban nyilvánul meg, hogy bizonyos emberi minőségeket vagy cselekedeteket az üdvösség feltételéül szabna, hanem abban, hogy a bűnösök közös sokaságábó1 meghatározott személyeket a saját tulajdonába, maga mellé fogad. (Róma 9,11-13; ApCsel 13,48)
11. Isten kiválasztása örök érvényű, változhatatlan és visszavonhatatlan. Tehát a kiválasztottak nem vettethetnek el, és számuk nem csökkenhet.
12. A kiválasztottak, képességeiknek megfelelően, a kellő időben megbizonyosodnak saját üdvösségükre vezető kiválasztottságukról. Ezt a bizonyosságot nem Isten titkainak kíváncsi kutatásával, hanem a kiválasztás gyümölcseinek (hit, istenfélelem, bűn miatti szomorúság…) önmagukban való szemlélésével nyerik el.
13. A kiválasztottságnak ez a tudata alkalmat ad Isten gyermekeinek, hogy megalázzák magukat Isten színe előtt, és magasztalják könyörületességét, s megtisztítsák magukat, és viszont szeressék a mennyei Atyát. Távol áll a kiválasztottságról való bizonyosságtól a hit lanyhulása, vagy az Isten akarata iránti nemtörődömség. Ez a könnyelműség és vakmerőség Isten igazságos ítélete szerint azokra jellemző, akiknek a kiválasztáshoz semmi közük nincs.
14. A kiválasztatásunk kegyelmét még jobban megvilágítja az a tény, hogy Isten némelyeket meghagyott az elvettetésben. Senkinek nem szabad viszont önmagát az elvetettek közé sorolnia, hanem félelemmel és rettegéssel; imádkozva és alázatosan munkálkodnia kell saját üdvösségén.

Barth Károly magyarázó kiegészítése a kettős predestinációhoz: nem csak a mi kiválasztásunkat, hanem a mi elvettetésünket is Krisztusban kell szemlélnünk! Ha nem látjuk elvettetésünket, nem érthetjük meg kiválasztásunkat sem. Isten – értünk és helyettünk – az Ő választottját, a bűnnélkülit sújtotta haragjával, hogy minket, akik hiszünk benne, ne kelljen elvetnie. Ez egy út, amin járnunk kell, és nem egy épület statikus egyensúlya, amit el kell adottságként fogadnunk. Ennek az útnak a leírása a predestinációról szóló tan. Ebből kifolyólag nem tekinthetünk úgy a körülöttünk élő emberekre, hogy azokról rögtön megmondjuk, a most hivők kiválasztottak, vagy a most hitetlenek elvetettek. A kiválasztottak és elvetettek csoportját nem értelmezhetjük úgy, mint a férfiaknak és asszonyoknak, fehéreknek és feketéknek az emberiség természettől létező két különálló részét. Ez ugyanis nem más, mint a felettünk elhangzó isteni örök „vagy-vagy”-nak az emberszabásúvá tétele, s így az Isten teremtői, megváltói és megszentelő felségjogának megsértése.

IV.           Mire kötelez minket Isten kegyelmi kiválasztása

Isten kegyelmi kiválasztása elsődlegesen Jézus Krisztusra vonatkozik, aki kiválasztó Isten és kiválasztott ember egy személyben; ami azt jelenti, hogy Isten szabad kegyelméből odaszánta magát a bűnös embernek, a bűnös embert pedig önmagának; azaz magára vette és veszi az ember bűnét és büntetését, az embert pedig arra méltatja, hogy saját dicsőségének részese legyen. Ezt a csodát, ami az evangélium summája, mi megmagyarázni nem tudjuk, hanem csak, mint imádatra késztető tényt csodálhatjuk!

Másodszor ez a kiválasztás a gyülekezetre vonatkozik. Krisztus nincs Egyház nélkül, ahogy fej sincs test nélkül, sem vőlegény menyasszony nélkül. A gyülekezet, mint a választottak közössége, nem csak tárgya, hanem bizonyságtételével hordozója is Isten világtervének. A Lélek által az Egyház az egész világ előtt bizonyságot tesz Uráról, Aki nemcsak a gyülekezetnek, hanem a világnak is Ura. Ez a bizonyságtétel felhívás kell, hogy legyen a világ számára Krisztus követésére. A világnak nem az egyházra van szüksége, hanem arra, hogy maga is egyházzá váljék! A gyülekezet is az isteni végzés imádatra késztető titka elé állít: mulandó alakjában Isten ítéletét mutatja, eljövendő alakjában pedig Isten könyörületét ábrázolja ki.

Csak harmadsorban vonatkozik Isten kegyelmi kiválasztása ránk, egyes emberekre. Természetünk szerint (óemberünkben) Isten által elvetett emberek vagyunk. Nem a teremtés alapján, hanem saját választásunkból. Ebben az elvetett állapotunkban fogadhatjuk be Isten gyülekezetének bizonyságtételét, az örömhírt. Az evangéliumból értjük meg, hogy a mi választásunk semmis, mert Krisztusban Isten kiválasztott minket az üdvösségre; azáltal, hogy az általunk választott istentelen állapotot Ő magára vette. Ha ezt hittel megragadjuk, akkor a gyülekezet bizonyságtevő tagjaivá válunk, ami három dologra kötelez:

1. Életünk minden pillanatában aktuális és sürgető belátására annak, hogy

-          Isten elkísér minket életutunkon!

-          Mi mindenestől az Ő kezében vagyunk!

-          A mi eleve elrendelésünk nem más, mint Isten Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra elvégzett döntése!

2. Bizakodásra, hogy Isten el is végzi a mi életünkben, amit Ő felőlünk Jézus Krisztusban elhatározott.
3. Olyan engedelmességre, amellyel a mi üdvbizonyosságunknak, és bizodalmunknak jó bizonyságát adhatjuk.

A kegyelmi kiválasztást az Atya az idők kezdete előtt elkezdi, a Fiú az időben folytatja, s a Szentlélek az idők végéig célhoz juttatja!