2014. április 19., szombat

„Atyám, kezedbe teszem le az én lelkem!” (Lk 23,46)



Jézus kereszten elmondott imádságának záró szavai ezek. A szüntelen imádságra, ha tudunk példát hozni a Szentírásból, akkor Jézust kell felmutatnunk. A közte és az Atya között lévő bizalmas viszony a halál pillanatában is megmaradt – sőt ha lehet ilyet mondani, akkor fokozódott is! Hiszen nem csak azt jelentik ezek a szavak a kereszten, hogy most is Benned bízom, hanem a végsőkig, a halálig való kitartást és hűséget mutatják meg mindenki számára. Ezért érthetetlen a két szövetség ellentétéről beszélni (törvény - evangélium), és az Atyát és a Fiút egymással szembefordítani (szigorú, kegyetlen, bosszúálló Atya – kedves, megértő, szerető Fiú, Pl: Gnózisban)! Az Atya és a Fiú az emberiség bűnéért bemutatott áldozatban is egyek! Te milyen viszonyban vagy az Istennel az áldások közepette, és milyen Vele a kapcsolatod a nehéz, gondterhes időkben?
Jézus itt is a zsoltáros szavaira utal: „Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Uram, igaz Isten!” (Zsolt 31,6). E szavak előtt a zsoltáros szabadításért könyörög a gonoszok csapdájából (Zsolt 31,5), majd elmondja, hogy egyedül az Istenben bízik, ezért Hozzá fordul segítségért. Jézus a gonoszság, a bűn és az ítélet súlya alatt is az Atyával való bensőséges szeretetközösségben marad. Nem tagadja meg Őt, nem fordul ellene, a félelem és a fájdalom nem eltávolítja az Atyától, hanem közelebb viszi Hozzá! Téged közelebb visznek a szenvedések Istenhez, vagy megkeményítenek, eltávolítanak Tőle?
A megszólítás a Jézustól megszokott, de más, mint a zsoltárban. Jézus természet szerint szólíthatja így az Istent. Az Ő halála pedig lehetővé teszi nekünk is, hogy így szólítsuk a világ Teremtőjét! S minél bensőségesebb a kapcsolatunk Istennel, annál természetesebb módon tudjuk Őt így szólítani.
Az Őt gyalázó és megfeszítő bűnösök, a vele együtt szenvedő bűnös, az édesanyja és a szeretett tanítvány, a saját szenvedése, saját beteljesedő küldetése után most Jézus a saját lelkét adja vissza Atyjának. Így nem csak biztonságba helyezi lelkét, hanem biztosítja a diadalt a halál felett is. A János evangéliumának párhuzamos helyén az szerepel, szó szerint: „és átadta lelkét”, amit van, aki úgy értelmez, hogy az embereknek. De éppen itt látjuk a lukácsi leírásban, hogy ennek nincs létjogosultsága, amit csak megerősít János evangéliumának folytatása, amikor a feltámadott Úr a tanítványokra lehel, hogy vegyenek Szentlelket (Jn 20,22)! Jézus nem szól a felvett emberi testéről, csak lelkéről, életéről szól, mégis tudjuk, hogy teste sem láthat rothadást – feltámad! Ott a kereszten kiderült, hogy Jézusnak kik és mi a fontos; arról szólt, ami foglalkoztatta Őt. De mi foglalkoztat minket? Mi fontos a mi számunkra?   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése