Hogy találok egy kegyelmes Istent? Az ember örök vágya
kiengesztelni az Istent! Ami nem vétek ahhoz bűnbocsánat, a vétekhez vezeklés
tartozik. Évi egy alkalommal az Úr színe előtt személyesen meg kellett jelennie
a főpapnak, hogy engesztelést végezzen! De akkor mindenért, mindenkiért:
magáért, családjáért, népéért, szentélyért, oltárért…
Ma is megannyi emberi kísérletet láthatunk a bűn
eltüntetésére:
- nincs egyedül Ágnes asszony, aki „a patakban fehér leplét mossa, mossa”,
mintha képesek lennénk bűneinket tisztára mosni
- számos követője akad Münchhausen bárónak is, aki
saját hajánál fogva akarja kiemelni magát a bajból; mintha megválthatnánk
önmagunkat bűneinktől
- sokan gondolják úgy, hogy a bűnnek ára van, s ezt
meg tudjuk fizetni, egy kis vezeklés, egy kis ima… sőt vannak, akiknek semmi
sem drága, még elsőszülött fiúkat is hajlandóak feláldozni: mint, akik annak idején átvitték gyermeküket a tűzön a Moloknak. Róma állítólag ezt az
utálatos szokást akarta eltörölni a föld színéről, amikor Karthágót
megsemmisítette
- a média szereti a tribunalizálást: az áldozat és
vétkes dramatizált szembesítését a nyilvánosság előtt, de még a hitetlen
filozófus (Habermas) is felfedezte ennek veszélyét, mert a „köztérre kitett
gyóntatószék pellengérré válik”. Itt a köz ítélete válik végső ítéletté, s ez
lehetetlenné teszi a tettesnek tettei felvállalását, s az áldozat képtelen lesz
a megbocsátásra – ez viszont gátolja a tisztázódást.[1]
- Ádám és Éva esete óta hajlamosak vagyunk a bűn
áthárítására, bűnbakképzésre, hogy ne mi legyünk a hibásak, hanem az a másik.
Bűnbánat nélkül viszont nincs bűnbocsánat!
- Szeretjük a bűnt elkenni is, mondván: mindenki ezt
teszi, akkor ez már nem is bűn… Ilyen helyzetben már a lelkiismeret sem működik
helyesen. Gondoljunk az emberáldozatot bemutató, és azt elfogyasztó
közép-amerikai indiánokra, akik a lelkiismeretnek engedve végezték tovább
titokban a spanyol uralom alatt is szörnyű tetteiket.
- Létezik kollektív bűn is, de az általánosítás
eltünteti a bűnért való személyes felelősséget.
- „A társadalmi helyzetek „strukturális bűn”-ként való
szemlélése tipikus példája a bűnértelmezés újkori de-perszonalizálásának. Ezzel szemben az etikai reflexiók a
felelősség individuális meghatározottságának érvényét hirdethetik.”[2]
A zsidó hagyomány a teljes ELUL hónapot és még tíz
napot szentel az engesztelésnek évente: a Rós hásáná-tól (a zsinagógai év
kezdetétől) a Hósáná Rábá-ig (a sátoros ünnep hetedik napjáig, a nagy
segítségkérés napjáig) középpontjában a Jóm Kippur-ral (a befedezés, azaz a
nagy engesztelés ünnepével), amit a szombatok szombatjának neveznek. A Kippur –
befedezés-t jelent: a főpap egyedül ekkor mehetett be a szentek szentjébe, s az
áldozat vérét a frigyláda tetejére hintette, hogy befedezze a nép bűnét: így ha
Isten letekintett trónjáról, akkor nem a törvényt látta, hanem a bűnért
kiontott vért. A Zsid 10:3-4 szerint az évente megismételt szertartás mindig
emlékeztetett a bűnre.
Ezzel szemben a Krisztus
áldozata félretette a bűnt (Zsid 9,26). Keresztelő János bizonyságtétele
szerint is Jézus az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit. Nem csak
elfedezi.
A Biblia igaz: a diagnózisa az, hogy bűnösök vagyunk,
s az egyetlen gyógymód a kereszt! Megbékélést hoz Isten és ember között, ember
és ember között. Megajándékoz az igazi shalommal!
A bűnök ugyan különbözőek hatásuk és a
felelősök tekintetében[3]:
- Kriminalisztikai bűn – amelyek jogszabályba ütköznek
és büntetőjogi felelősséget vonnak maguk után.
- Politikai bűn – amelyekkel az állami vezetők
döntései nyomán az alattvalók léte behatárolódik és kényszerpályára kerül.
- Morális bűn – amelyek alatt az egyén cselekedetei
értendők, s a felelősség is az egyéné.
- A metafizikai bűn – amelyben a fő szempont az
emberek közötti szolidaritás igazságtalan megsértése az egyén tudtával és
jelenlétében.
De az engesztelés ugyanaz! Csak a Krisztus
keresztjében van engesztelésünk minden bűnünkre.
Az elszenvedett nagy traumák: mint a nácik által
levezényelt holokhauszt, vagy a kommunizmus beépített ügynökei által véghezvitt
erkölcsi pusztítás feloldására különböző kísérletek születtek. A leghangosabban
a lengyel katolikus egyház által hangoztatott: felejtés – megbocsátás modell.
Ennek csődjét láthattuk Stanisław Wielgus egynapos varsói érsekségének tragédiájában (2007). A német protestáns
egyházakban emlegetett emlékezés – megbékélés modell éppen a határon túl
(Felvidék, Erdély) élő magyar egyházi személyek lejáratásánál mutatta meg, hogy
ez nem gyógyuláshoz, hanem csak a sebek hegesedéséhez vezet.
Mi csak azt látjuk, hogy az
ember: „simul justus et peccator”. Ahogy Fárel Vilmos és Kálvin János fogalmaz
1536. évi Genfi Hitvallásban:
„7. Megigazulás Jézusban: Elismerjük, hogy
Isten Jézus Krisztusban adta nekünk az alábbiakat: először is, mivel
természetünknél fogva Isten ellenségei vagyunk, és csak haragját és ítéletét
érdemeljük, de Jézus Krisztus közbenjárásával kiengeszteli Istent és
visszakerülünk az ő kegyelmébe, Jézus igazsága és ártatlansága miatt
megbocsáttatnak a mi bűneink, kiontott vére minden bűntől megszabadít és megtisztít
minket.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése