A papi tisztséggel felelősség jár, ugyanis vigyázni kell
a szent dolgokkal! Az Úr elmondja a fejezet elején, hogy miről lesz szó: „Mondd meg Áronnak és fiainak,
hogy tisztelettel bánjanak Izrael fiainak szent adományaival, amelyeket nekem
szentelnek, hogy meg ne gyalázzák szent nevemet. Én vagyok az ÚR.” (3Móz
22,2). Nem elég az, hogy a pap önmagára vigyáz – vigyáznia kell a szent
adományokra is! Még a papi család tagjai közül sem mindenki alkalmas az
adományok kezelésére, és aki személyében alkalmas is annak az életében is
adódnak olyan helyzetek, amikor alkalmatlanná, méltatlanná válik! Ha önmagunkra
tekintünk, és végiggondoljuk, hogy mennyi mindent kaptunk az Úrtól, és ezért mennyi
hálával, hálaáldozattal tartozunk neki; akkor kereshetjük a Hozzá méltó
adományt. S ha megtaláltuk, akkor illő megkeresnünk azt is, aki ezt oda tudja
vinni az Úr elé, mert személyéből, élethelyzetéből adódóan tisztelettel tud
bánni a szent adománnyal. Nyilván a legkézenfekvőbb, ha magunk visszük
hálaáldozatunkat az Úr elé. Csakhogy itt jön a lényeg! Szent az ajándék, mi is
az Úrnak szenteltek vagyunk – csak amikor a felajánlást megtesszük, és ahogyan átadjuk
adományunkat, az már nem mindig kedves az Úr előtt. Egyszerűen azért, mert
gyalázatot hoz az Ő nevére. Utalásként gondoljunk Jézusnak a Korbánra vonatkozó
tanítására (Mk 7,9-13). S még hány és hány ilyen tisztátalan dolog van: nem
csak tárgyak, nem csak indulatok és belső indíttatások, nem csak események,
vagy emberek – hanem gondolatok, szavak is! Igénkben viszont határozottan azt
olvassuk: „Tisztátalan – ne közelítsen
hozzá”! Nehéz elhinni, de ez ránk is vonatkozik! Nem lehet mindig azt
mondani, ez idejétmúlt, ez a szomszéd esete, nem az enyém… Vizsgáljuk meg
magunkat még akkor is, amikor azt gondoljuk, olyan dolgot teszünk most, ami
100%, hogy tetszeni fog az Úrnak! Hiszen adni akarunk! Nem kérünk, nem
panaszkodunk – és mégis… Úgy járhatunk, mint Dávid a templomépítés tervével (2Sám
7). Tetszetős, még a próféta szerint is kedves lesz az Úr előtt – aztán kiderül,
hogy a sok vérrel fertőzött kéz nem adhat ilyen adományt az Úrnak! Figyeljünk
tehát önmagunkra is, ne csak adományainkra!
2014. szeptember 24., szerda
2014. szeptember 21., vasárnap
EGYHÁZFEGYELEM
I.
Lehet arról
sokat beszélni, hogy egyáltalán szükség
van-e egyházfegyelemre. Erre eleve ismerjük az ige válaszát: Mt 18,15-19;
Róm 16,17; 1Kor 5; Gal 6; 1Thessz 5,14; 2Thessz 3,6-15; 1Tim 5,20; Tit 1,13;
Tit 2,15; Tit 3,10. Ezzel az igei útmutatással szemben viszont tény, hogy az
egyházfegyelem eltűnésével együtt klerikalizálódott az egyház: az ige
hirdetése, a sákramentumok kiszolgáltatása került a középpontba, és a szentek
gyülekezete háttérbe szorult – az ige megtartásával együtt! Az Ágostai
Hitvallásból szinte mindenki tudja idézni – talán még anélkül is, hogy tudná
honnan való a citátum – Igaz egyház ott van, ahol „az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen
szolgáltatják ki”. Kevesen tudják viszont, hogy a pontos és teljes idézet
így szól: „Tanítják továbbá, hogy az egy
anyaszentegyház minden időben megmarad. Az egyház a szentek gyülekezete,
amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen
szolgáltatják ki.” (Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás, 1530. I. Rész: A fő hitcikkek: VII. Az egyház.) A szentek
gyülekezete megnevezés tehát feltételezi az egyházfegyelmet. Egyházfegyelem
nélkül ugyanis az egyház nem a szentek gyülekezete, mert nem jut el a
bűnbánaton keresztül a bűnbocsánatra! Gyakran utalnak Kálvinra is az
egyházfegyelem ellenzői, hiszen ő is csak az igéről és a sákramentumokról
beszél az igaz egyház ismertető jegyeinél: „Mert
ha azt látjuk, hogy valahol Isten igéjét őszintén hirdetik és hallgatják, ahol
a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki, ott minden kétséget
kizárólag megvan Istennek valamiféle egyháza; mivel nem csalhat Istennek
következő ígérete: valahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott
vagyok ő közöttük (Mt 18,20).” (Kálvin
János: A keresztyén vallás rendszere IV.1.9.) Csakhogy itt is láthatjuk,
hogy ez nem ilyen egyszerű, mert ő sem pusztán a lelkészi részéről beszél az
igehirdetésnek és a sákramentumoknak, hanem az ige hallgatóiról is tud, akiknek
feladata van az ige meghallása után. Ezt Kálvin így fogalmazta meg az 1536. évi
Genfi Hitvallás 18 cikkelyében: „Bár
Jézus Krisztusnak csak egyetlen Egyháza van, elismerjük, hogy a hívek
gyülekezetei különböző helyeken vannak¸ minden ilyen gyülekezetet is Egyháznak
nevezünk. Mégis, mivel vannak olyan gyülekezetek, melyek nem a mi Urunk nevében
gyűlnek össze, hanem éppen azért, hogy káromolják, és szentségtörésükkel
bemocskolják őt, úgy véljük, hogy arról ismerszik meg Jézus Krisztus
egyháza, hogy tisztán és hűségesen hirdetik, hallgatják és megtartják az ő
Szent Evangéliumát; hogy helyesen szolgáltatják ki a szentségeket, még
akkor is, ha vannak tökéletlenségek és hibák, hiszen emberek közt mindig
lesznek ilyenek. Azt a helyet viszont nem tekintjük Egyháznak, ahol nem
hirdetik, nem hallgatják, és nem tartják meg az Igét. Márpedig a pápa előírásai
szerint működő Egyházak inkább az ördög imaházai, mint keresztyén Egyházak.”
Tehát nem elég, ha hirdetik az igét, az is kevés, ha hallgatják – meg is kell
azt tartani! S itt van szerepe a XVI. századi Genf életéből jól ismert szigorú
egyházfegyelemnek.
Ha megkérdezzük,
hogy a reformátorok miért ezeket az ismertető jegyeket adták meg az igaz
egyháznál, akkor azt kell látnunk, hogy ők ezekben látták megnyilvánulni a
jelenlévő Krisztust! Hiszen a legrövidebb válasz arra, hogy hol van az igaz
egyház, az: ott, ahol Krisztus van! Ezt legmarkánsabban a Belga Hitvallás
fejezi ki: „Az igaz egyház ugyanis az alábbi jegyekről ismerhető fel: az
evangélium tiszta hirdetése, a sákramentumokkal való helyes élés, amelyeket Krisztus rendelése szerint
szolgál ki, az egyházfegyelem
megtartása a vétkek kiigazítására. Egyszóval,
mindent az isteni Ige mértékéhez igazít, elvetvén mindazt, ami
az ellen való, végezetül egyedüli
főként Jézus Krisztust ismeri el.”
(Belga Hitvallás, 1561. 29. cikkely: Az igaz egyház jegyei) Tartalmilag ugyanezt találjuk az Első Helvét
Hitvallásban: „Valljuk, hogy
felépül és összegyűjtetik az élő kövekből, amelyek erre az élő sziklára
épültek, egy szent, egyetemes egyház, valamennyi szentnek a közössége és
gyülekezete, amely Krisztus menyasszonya és jegyese, amelyet az Ő vére által
megtisztított, és végezetre az Atyának hibátlanul, teljesen szeplőtelenül mutat
majd be. Jóllehet Krisztusnak ez az egyháza és gyülekezete egyedül Isten szeme
előtt nyilvánvaló és ismert, mégis vannak külső jegyek:
-
a szertartások és
rendszabályok, amelyeket Krisztus maga szerzett és rendelt el,
-
és az Isten
igéje,
-
valamint egyfajta
általános, nyilvános és elrendelt fegyelem.
Ezek által nem csak láthatóvá és megismerhetővé válik az egyház, hanem
annak összegyűjtésére és felépülésére is szolgálnak, úgy hogy ezek nélkül a
dolgok nélkül ehhez az egyházhoz tartozónak nem számítható senki (a szabályos
esetről szólva, és eltekintve az Istenről kinyilatkoztatott különleges
szabadságtól).” (Első Helvét Hitvallás,
1536. 15. cikkely: Az egyházról)
A Skót Hitvallás sem tér el ettől: „Hisszük és valljuk, hogy Isten igaz
egyházának általunk elismert első jegye az Isten Igéjének igaz prédikálása,
mely Igében Isten magát nekünk kijelentette,
úgy amint azt a próféták és apostolok írásai nekünk tanítják. A második
a Jézus Krisztus sákramentumainak helyes
kiszolgáltatása, Isten szavához és
ígéretéhez kapcsolva, hogy megpecsételjék és megerősítsék ez utóbbiakat a szívünkben. Végül az Isten Igéje szerint,
következetesen alkalmazott egyházi fegyelem,
amellyel a gonoszságot visszaszorítjuk, az erényt tápláljuk. Ahol az
említett jegyek láthatóan és
maradandóan megvannak (még ha csak ketten vagy hárman gyűltek is össze a tagok), ott minden kétségen kívül létezik Krisztus igaz egyháza, amelyben ő
ígérete szerint jelen van.” (Skót Hitvallás,
1560. 18. cikkely: Mely jegyek különböztetik meg az igaz egyházat a hamistól? Tanítás dolgában ki lehet döntőbíró?) A Krisztus felkenetésében részesülő egyház
ismertető jegyeit úgy is meg lehet határozni, hogy az igaz egyházban
felismerhetőek a Krisztus hármas tisztének megfelelő szolgálatok: prófétai,
papi és királyi. Ez vezetett oda, hogy már a Westminsteri Zsinattól kezdve (1647)
újabb szolgálatok jelentek meg az igaz egyház ismertető jegyeiként, mint
például az imádság, majd a diakónia…
II.
Mire jó az egyházfegyelem? Erre a
kérdésre a válasz ott kezdődik, hogy Istent dicsőíti, ha engedelmesen megtartja
egyháza a rendelkezéseit. Másrészt, emberi oldalról, ha szeretjük
felebarátunkat, akkor figyelmeztetjük, hogy letért a jó útról, és változtasson
bűnös útján – térjen vissza Istenhez. Azzal is számolnia kell a gyülekezet
közösségének, hogy ha eltűri a bűnt a saját körein belül, annak minden
egyháztag csak kárát fogja látni. Az egyházfegyelem gyakorlása viszont
elrettent a bűntől. S végül, ha mi magunk nem vizsgáljuk meg magunkat,
egyházunkat, akkor az Úr fog megvizsgálni, számon kérni, s megfeddeni
bennünket.
A
Tarcal-Tordai hitvallás az úrvacsora igazi értelmét kutatva kijelenti: „Végezetve az Isten igéjéből meg kell jegyezni
azokat a végeket, kikért a kitiltás szerkesztetett: 1. Elsőben tudniillik, hogy
az Ecclésia tiszta legyen és kiváltképpen, amennyire lehet, a sákramentumok meg
ne mocskoltassanak, se pedig gonosz híre ne légyen, mintha minden gonoszoknak
oltalmazója és segítője volna... 2.
Továbbá, hogy akik eltévelyedtenek, akárcsak valami szégyentől meggyőzettetvén,
a jó útra téríttessenek és hogy egyebek térjenek... 3. Végezetre, hogy a rühes juhok az ő
fekélyekkel a többit is meg ne vesztegessék.”.
Az 1600-as években
a magyar református presbitériumok a rágalmazást, hitelrontást, mocskos és
tisztátalan beszédet például súlyos összegű „nyelvváltsággal” büntették. Ezt a büntetést
világi törvényekre támaszkodva, világi segédlettel hajtották be, de voltak
speciálisan az egyház által használt büntetési módok is, mint a kiprédikálás, a
fekete ruhában közszemlére állítás, a bűnbánattartás, ekklézsia megkövetés.
III.
Ki gyakorolja az egyházfegyelmet?
Nyilvánvaló, hogy az egyházfegyelem alapja a hívő ember önfegyelme. A közösség
fegyelmezésének ott és akkor kell érvényesülnie, amikor valamelyik tag bűnbe
esik, és ez a bűn nyilvánvalóvá lesz a többiek számára, azonban a bűnbe esett
testvér önmaga nem képes ezt felismerni. Ennek is megvan a bibliai rendje a
négyszemközti intéssel kezdve, ha szükséges folytatva a tanúk előtti intéssel,
ha pedig ez nem használ, akkor a közösség előtti intés következik. S mégis
mindezekben az Úr fegyelmezésének kell érvényesülnie, nem pedig az emberi
ítélkezésnek. Hiszen: „Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel? Tulajdon urának áll
vagy esik, de meg fog állni, mert az Úr képes őt megtartani.” (Róm
14,4).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)