EGYHÁZFEGYELEM

I.

Lehet arról sokat beszélni, hogy egyáltalán szükség van-e egyházfegyelemre. Erre eleve ismerjük az ige válaszát: Mt 18,15-19; Róm 16,17; 1Kor 5; Gal 6; 1Thessz 5,14; 2Thessz 3,6-15; 1Tim 5,20; Tit 1,13; Tit 2,15; Tit 3,10. Ezzel az igei útmutatással szemben viszont tény, hogy az egyházfegyelem eltűnésével együtt klerikalizálódott az egyház: az ige hirdetése, a sákramentumok kiszolgáltatása került a középpontba, és a szentek gyülekezete háttérbe szorult – az ige megtartásával együtt! Az Ágostai Hitvallásból szinte mindenki tudja idézni – talán még anélkül is, hogy tudná honnan való a citátum – Igaz egyház ott van, ahol „az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki”. Kevesen tudják viszont, hogy a pontos és teljes idézet így szól: „Tanítják továbbá, hogy az egy anyaszentegyház minden időben megmarad. Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki.” (Melanchton Fülöp: Ágostai Hitvallás, 1530. I.  Rész: A fő hitcikkek: VII. Az egyház.) A szentek gyülekezete megnevezés tehát feltételezi az egyházfegyelmet. Egyházfegyelem nélkül ugyanis az egyház nem a szentek gyülekezete, mert nem jut el a bűnbánaton keresztül a bűnbocsánatra! Gyakran utalnak Kálvinra is az egyházfegyelem ellenzői, hiszen ő is csak az igéről és a sákramentumokról beszél az igaz egyház ismertető jegyeinél: „Mert ha azt látjuk, hogy valahol Isten igéjét őszintén hirdetik és hallgatják, ahol a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki, ott minden kétséget kizárólag megvan Istennek valamiféle egyháza; mivel nem csalhat Istennek következő ígérete: valahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok ő közöttük (Mt 18,20).” (Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere IV.1.9.) Csakhogy itt is láthatjuk, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert ő sem pusztán a lelkészi részéről beszél az igehirdetésnek és a sákramentumoknak, hanem az ige hallgatóiról is tud, akiknek feladata van az ige meghallása után. Ezt Kálvin így fogalmazta meg az 1536. évi Genfi Hitvallás 18 cikkelyében: „Bár Jézus Krisztusnak csak egyetlen Egyháza van, elismerjük, hogy a hívek gyülekezetei különböző helyeken vannak¸ minden ilyen gyülekezetet is Egyháznak nevezünk. Mégis, mivel vannak olyan gyülekezetek, melyek nem a mi Urunk nevében gyűlnek össze, hanem éppen azért, hogy káromolják, és szentségtörésükkel bemocskolják őt, úgy véljük, hogy arról ismerszik meg Jézus Krisztus egyháza, hogy tisztán és hűségesen hirdetik, hallgatják és megtartják az ő Szent Evangéliumát; hogy helyesen szolgáltatják ki a szentségeket, még akkor is, ha vannak tökéletlenségek és hibák, hiszen emberek közt mindig lesznek ilyenek. Azt a helyet viszont nem tekintjük Egyháznak, ahol nem hirdetik, nem hallgatják, és nem tartják meg az Igét. Márpedig a pápa előírásai szerint működő Egyházak inkább az ördög imaházai, mint keresztyén Egyházak.” Tehát nem elég, ha hirdetik az igét, az is kevés, ha hallgatják – meg is kell azt tartani! S itt van szerepe a XVI. századi Genf életéből jól ismert szigorú egyházfegyelemnek.

Ha megkérdezzük, hogy a reformátorok miért ezeket az ismertető jegyeket adták meg az igaz egyháznál, akkor azt kell látnunk, hogy ők ezekben látták megnyilvánulni a jelenlévő Krisztust! Hiszen a legrövidebb válasz arra, hogy hol van az igaz egyház, az: ott, ahol Krisztus van! Ezt legmarkánsabban a Belga Hitvallás fejezi ki: „Az igaz egyház ugyanis az alábbi jegyekről ismerhető fel: az evangélium tiszta hirdetése, a sákramentumokkal való helyes élés, amelyeket Krisztus rendelése szerint szolgál ki, az egyházfegyelem megtartása a vétkek kiigazítására. Egyszóval, mindent az isteni Ige mértékéhez igazít, elvetvén mindazt, ami az ellen való, végezetül egyedüli főként Jézus Krisztust ismeri el.” (Belga Hitvallás, 1561. 29. cikkely: Az igaz egyház jegyei) Tartalmilag ugyanezt találjuk az Első Helvét Hitvallásban: „Valljuk, hogy felépül és összegyűjtetik az élő kövekből, amelyek erre az élő sziklára épültek, egy szent, egyetemes egyház, valamennyi szentnek a közössége és gyülekezete, amely Krisztus menyasszonya és jegyese, amelyet az Ő vére által megtisztított, és végezetre az Atyának hibátlanul, teljesen szeplőtelenül mutat majd be. Jóllehet Krisztusnak ez az egyháza és gyülekezete egyedül Isten szeme előtt nyilvánvaló és ismert, mégis vannak külső jegyek:

-       a szertartások és rendszabályok, amelyeket Krisztus maga szerzett és rendelt el,

-       és az Isten igéje,

-       valamint egyfajta általános, nyilvános és elrendelt fegyelem.

Ezek által nem csak láthatóvá és megismerhetővé válik az egyház, hanem annak összegyűjtésére és felépülésére is szolgálnak, úgy hogy ezek nélkül a dolgok nélkül ehhez az egyházhoz tartozónak nem számítható senki (a szabályos esetről szólva, és eltekintve az Istenről kinyilatkoztatott különleges szabadságtól).” (Első Helvét Hitvallás, 1536. 15. cikkely:  Az egyházról) A Skót Hitvallás sem tér el ettől: „Hisszük és valljuk, hogy Isten igaz egyházának általunk elismert első jegye az Isten Igéjének igaz prédikálása, mely Igében Isten magát nekünk kijelentette, úgy amint azt a próféták és apostolok írásai nekünk tanítják. A második a Jézus Krisztus sákramentumainak helyes kiszolgáltatása, Isten szavához és ígéretéhez kapcsolva, hogy megpecsételjék és meg­erősítsék ez utóbbiakat a szívünkben. Végül az Isten Igéje szerint, következetesen alkalmazott egyházi fegyelem, amellyel a gonoszságot visszaszorítjuk, az erényt tápláljuk. Ahol az említett jegyek láthatóan és maradandóan megvannak (még ha csak ketten vagy hárman gyűltek is össze a tagok), ott minden kétségen kívül létezik Krisztus igaz egyháza, amelyben ő ígérete szerint jelen van.” (Skót Hitvallás, 1560. 18. cikkely: Mely jegyek különböztetik meg az igaz egyházat a hamistól? Tanítás dolgában ki lehet döntőbíró?) A Krisztus felkenetésében részesülő egyház ismertető jegyeit úgy is meg lehet határozni, hogy az igaz egyházban felismerhetőek a Krisztus hármas tisztének megfelelő szolgálatok: prófétai, papi és királyi. Ez vezetett oda, hogy már a Westminsteri Zsinattól kezdve (1647) újabb szolgálatok jelentek meg az igaz egyház ismertető jegyeiként, mint például az imádság, majd a diakónia…

II.

Mire jó az egyházfegyelem? Erre a kérdésre a válasz ott kezdődik, hogy Istent dicsőíti, ha engedelmesen megtartja egyháza a rendelkezéseit. Másrészt, emberi oldalról, ha szeretjük felebarátunkat, akkor figyelmeztetjük, hogy letért a jó útról, és változtasson bűnös útján – térjen vissza Istenhez. Azzal is számolnia kell a gyülekezet közösségének, hogy ha eltűri a bűnt a saját körein belül, annak minden egyháztag csak kárát fogja látni. Az egyházfegyelem gyakorlása viszont elrettent a bűntől. S végül, ha mi magunk nem vizsgáljuk meg magunkat, egyházunkat, akkor az Úr fog megvizsgálni, számon kérni, s megfeddeni bennünket.

A Tarcal-Tordai hitvallás az úrvacsora igazi értelmét kutatva kijelenti: „Végezetve az Isten igéjéből meg kell jegyezni azokat a végeket, kikért a kitiltás szerkesztetett: 1. Elsőben tudniillik, hogy az Ecclésia tiszta legyen és kiváltképpen, amennyire lehet, a sákramentumok meg ne mocskoltassanak, se pedig gonosz híre ne légyen, mintha minden gonoszoknak oltalmazója és segítője volna...  2. Továbbá, hogy akik eltévelyedtenek, akárcsak valami szégyentől meggyőzettetvén, a jó útra téríttessenek és hogy egyebek térjenek...  3. Végezetre, hogy a rühes juhok az ő fekélyekkel a többit is meg ne vesztegessék.”.

Az 1600-as években a magyar református presbitériumok a rágalmazást, hitelrontást, mocskos és tisztátalan beszédet például súlyos összegű „nyelvváltsággal” büntették. Ezt a büntetést világi törvényekre támaszkodva, világi segédlettel hajtották be, de voltak speciálisan az egyház által használt büntetési módok is, mint a kiprédikálás, a fekete ruhában közszemlére állítás, a bűnbánattartás, ekklézsia megkövetés.

III.

Ki gyakorolja az egyházfegyelmet? Nyilvánvaló, hogy az egyházfegyelem alapja a hívő ember önfegyelme. A közösség fegyelmezésének ott és akkor kell érvényesülnie, amikor valamelyik tag bűnbe esik, és ez a bűn nyilvánvalóvá lesz a többiek számára, azonban a bűnbe esett testvér önmaga nem képes ezt felismerni. Ennek is megvan a bibliai rendje a négyszemközti intéssel kezdve, ha szükséges folytatva a tanúk előtti intéssel, ha pedig ez nem használ, akkor a közösség előtti intés következik. S mégis mindezekben az Úr fegyelmezésének kell érvényesülnie, nem pedig az emberi ítélkezésnek. Hiszen: „Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel? Tulajdon urának áll vagy esik, de meg fog állni, mert az Úr képes őt megtartani.” (Róm 14,4).