LELKI ÁPOLÁS A LELKÉSZ SZEMÉVEL

Egy olyan területét kerestem a lelkészi szolgálatnak, amelyben megnyilvánul az egyetemes papság. Így nem csak saját munkámról beszélek, hanem egy olyan lehetőségről, amely mindenki előtt nyitott.

„Aki szegény, az a legszegényebb”

József Attila

         József Attila sorai ma különösen aktuálisak, nem csak a válság miatt, hanem ezen a szakmai tanácskozáson is – hiszen a kiszolgáltatottságról beszélünk. De a mottónak választott verssor alapján a reám bízott témához igazodva én most tovább szűkíteném ezt a gondolatot, ekképpen: aki lelkileg kiszolgáltatott, az a legkiszolgáltatottabb! A lelkész dolga pedig a lélek ápolása, amit alapvetően az örökkévalóság szimbólumainak közvetítésével gyakorol. Ez az, ami kiemeli a vasárnapot a hétköznapokból. Ahogy a már idézett versben költőnk fogalmaz:

„Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfő szomorítja.”

A lelket kutató tudósok közül Scharfenberg Junggal egyetértésben annak a félelmének ad hangot, hogy „privát szimbólumok képzésére pszichoneurotikus tünetek alakjában különösen akkor kerül sor, ha az érintettnek nincs többé kapcsolata egy olyan szimbólumrendszerrel, amelyet nyilvánosság jellemez.”[1] Baumgartner hozzáteszi: „akinek nincs kapcsolata eleven vallási szimbólumokkal, az pszichoneurotikus szimbólumokra és szimptómákra van ítélve. A vallásos szimbólumvilág elvesztése, amely a célracionalitással jellemzett kultúrákban megmutatkozik, ezen elgondolkodtató tézis értelmében neurotikus zavarok növekedésével jár.”[2] S tudjuk mindannyian, hogy ebből a szempontból is legveszélyeztetettebbek a gyermekek és az egyedül maradt idősek. A gyermekek azért, mert még nem ismerik ezt a szimbólumrendszert, amelyről Erich Fromm úgy nyilatkozott, hogy a legfontosabb idegen nyelv, amelyet az embernek meg kell tanulnia.[3] Az egyedül maradt idősek pedig gyengeségük és kiszolgáltatottságuk miatt bezárkóznak saját világukba, s elveszítik élő kapcsolatukat a nyilvános szimbólumrendszer gyakorlóival.

         Amit mi lelkészek tehetünk, és teszünk, hogy a gyermekeknek megtanítjuk az örökkévalóság szimbólumainak nyelvét; az egyedül maradt időseket pedig igyekszünk kapcsolatban tartani a közösséggel és Istennel, hogy beszélhessék, gyakorolhassák az általuk megismert szimbólumokat az egyéni kegyességükben, és a liturgiában másokkal közösségben is. Így az idősek azt a sötétséggel és félelemmel szembeni bizakodást nyerik el, amit Dietrich Bonhoeffer így fogalmazott meg:

„Jó hatalmaktól csodálatosan védve,

nyugodtan várom, ami jönni fog.

Isten velünk van reggel és este,

s egészen biztosan minden napon.”

         Amit itt ki kell emelnem az az, hogy ezt a nemes feladatot nem csak a lelkész végezheti. Nyilván alapvetően más, ha egy lelkész végzi Bibliával a kezében, vagy az eucharisztiát osztva, esetleg imádkozva. Mégis bárki megeleveníthet egy örök szimbólumot: együttérzésével, ölelésével, könnyeivel. Hiszen minden szimbólumnak megvan a maga gyógyító hatása azáltal, hogy újra átélhető általa az összetartozás élménye, az élet értelmének újra felfedezése. Ugyanis nem minden szimbólum vallási, egyházi, liturgikus szimbólum. A környezettel folytatott kommunikációnk formálja belső világunkat: miközben a világ tárgyaival és dolgaival bánunk, saját lelki-szellemi valóságunkat is építjük.[4] Az ember és környezete közötti eme kommunikáció egyik legösszetettebb médiuma a szimbólumok világa. Alfred Lorenzer definíciója szerint: „Az emberi gyakorlat minden olyan – hangban, írásban, képben vagy más formában kifejeződő – objektivációja szimbólum, amely jelentéshordozóként működik, tehát értelmes.”[5]

         Mindenkinek szüksége van arra, hogy átélje a szimbólumok adta magasabb rendű kapcsolatot; de leginkább a kiszolgáltatott segítségre szorulónak és a vele kapcsolatba kerülő segítőnek. Hiszen ezáltal omlanak le a bizalmatlanság falai, ez a fajta kommunikáció közösséget teremt, mégpedig gyorsan és hatékonyan. Ezért nem elég csak a rációt igénybevevő verbális kommunikáció, hanem fel kell fedeznünk, és használnunk kell a szimbólumok adta lehetőségeket. El lehet végezni egy feladatot kötelességtudatból: kimérten és lényegre törően – ennek a vége mind a segítő, mind a megsegített részéről az, hogy belefárad ebbe a kapcsolatba, terhelő lesz számukra. De el lehet végezni vidáman, mosolyogva is: felvidítva azt, akivel kapcsolatba kerültünk; esetleg őszintén, tiszta szívvel is – ez a kapcsolat többet jelent majd puszta feladatellátásnál, mert felemel, és nem csak testileg, de lelkileg is segít!

         Én mint református lelkész hivatásomnál fogva az örökkévalóság szimbólumaival kommunikálok a lelki ápolásban. Ezeknek középpontjában Jézus Krisztus áll, akinek emberré válása, az emberek között véghez vitt gyógyító tettei, kereszthalála, feltámadása megvalósítja és túlszárnyalhatatlan módon szemlélteti, ki is akar lenni az Isten az ember számára: Ő az, aki minden emberre, és az emberiségre igent mond. Jézus legfőbb mondanivalója a mi számunkra, az hogy Isten szeret minket! S, ahogy Drewermann fogalmaz: nem azért szeret, mert szüksége van ránk, hanem azért van szüksége ránk, mert szeret.[6] A szentségek ebben az összefüggésben Isten emberek iránti szenvedélyét fejezik ki. Jó példát ad erre mindannyiunknak Jézus az emmausi úton (Lk 24,13-35). Odaszegődött az összetört, félelemmel telt szívű tanítványok mellé. Meghallgatta őket. Megértette velük, hogy, ami történt az Isten akarata volt. Hazáig kísérte őket. Megtisztelte őket azzal, hogy elfogadta meghívásukat. S végül a kenyér megtörésében megismertette velük igazi önmagát: az önfeláldozó Krisztust.

         Markánsan kimutatható az egyházi szimbolikus tettek gyógyító ereje az eucharisztiában. Az eucharisztia „az élet orvossága minden betegség gyógyítására és minden előrelépés és erény erősítésére” – fogalmaz a IV. századból való Szerapion Euchologionja.[7] Szinte a pszichoanalitikus terápia és konzultáció hármas lépésével analóg az eucharisztia belső folyamata, amely a résztvevőket emlékezésre, ismétlésre átdolgozásra ösztönzi.[8]

         Ezt éltem át, amikor még a Dunakanyarban szolgáltam. Telefonált egy ifjú pár Békéscsabáról, hogy szombaton házasságot kötnének a templomunkban. Vártuk, de hiába vártuk őket szombaton délelőtt, majd szombaton délután – nem értek oda. Este jött a telefon, hogy a Duna túloldalán egy szállodában pihennek, mert a menyasszony belázasodott. Hívtam őket a vasárnapi úrvacsorai közösségbe. A fiatal lány mosolygó, sugárzó arccal vette a kenyeret és a bort. Ekkor mondták el már személyesen, hogy polgárilag ugyan összeházasodtak, de az áldás elmaradt, mondván, hogy egyikőjük rokonsága sem hívőkből áll, nem nekik való lenne az egyházi szertartás, s egy hónapja már méhgyulladással kezelik a fiatalasszonyt. A délutáni istentiszteleten nagyon meghitt légkőrben házasságot kötöttek, majd hazautaztak. Két nap múlva az orvos gyógyultnak nyilvánította és egy évvel ezután megszületett gyermekük: Anna, ami azt jelent kegyelem!

         Az Isten szeretete, amelyet Pál is megénekel az 1Kor 13-ban, csak az ad értelmet életünknek és munkánknak.

Elhangzott: „Kiszolgáltatottság az ellátottak és ellátók szemszögéből a lelki egészség tükrében” Szakmai tanácskozás a Ceglédi Kistérségi Szociális Szolgáltató és Gyermekjóléti Központban

---

[1] J. Scharfenberg: Einführung in die Pastoralpsychologie. 92. p. Idézi Isidor Baumgartner: Pasztorálpszichológia. Fordította: Zelenka Judit – Major Judit – Fekete László – Mohi Zsolt. In: Interdiszciplináris szakkönyvtár 4. Semmelweis Egyetem TF – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány – HÍD Alapítvány. Bp. 2003. 612. p.

[2] Isidor Baumgartner: Pasztorálpszichológia. Fordította: Zelenka Judit – Major Judit – Fekete László – Mohi Zsolt. In: Interdiszciplináris szakkönyvtár 4. Semmelweis Egyetem TF – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány – HÍD Alapítvány. Bp. 2003. 612. p.

[3] U. o. 602. p.

[4] Isidor Baumgartner: Pasztorálpszichológia. Fordította: Zelenka Judit – Major Judit – Fekete László – Mohi Zsolt. In: Interdiszciplináris szakkönyvtár 4. Semmelweis Egyetem TF – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány – HÍD Alapítvány. Bp. 2003. 593. p.

[5] A. Lorenzer: Das Konzil der Buchhalter, 23. Idézi: Isidor Baumgartner: Pasztorálpszichológia. Fordította: Zelenka Judit – Major Judit – Fekete László – Mohi Zsolt. In: Interdiszciplináris szakkönyvtár 4. Semmelweis Egyetem TF – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány – HÍD Alapítvány. Bp. 2003. 594. p.

[6] Isidor Baumgartner: Pasztorálpszichológia. Fordította: Zelenka Judit – Major Judit – Fekete László – Mohi Zsolt. In: Interdiszciplináris szakkönyvtár 4. Semmelweis Egyetem TF – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány – HÍD Alapítvány. Bp. 2003. 616-617. p.

[7] Isidor Baumgartner: Pasztorálpszichológia. Fordította: Zelenka Judit – Major Judit – Fekete László – Mohi Zsolt. In: Interdiszciplináris szakkönyvtár 4. Semmelweis Egyetem TF – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány – HÍD Alapítvány. Bp. 2003. 619. p.

[8] U.o. 620. p.