„Nemde két verebecskét meg lehet venni egy fillérért, de a ti
Atyátok akarata nélkül egy sem esik le azok közül a földre? Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak
tartva. Ne féljetek tehát, ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.”
Mt 10,29-31.
Az ember szíve
telve van félelemmel. Annyi mindentől tudunk félni: egymástól, Istentől,
ördögtől, szellemektől, váratlan bajoktól, veszedelmektől, a jövőtől… Hogyan
szabadulhatunk meg ettől? Miként leszünk Istenre hagyatkozó, reménnyel teli,
vidám és hálás emberek? Erre ad választ az isteni gondviselésbe vetett hit.
Jézus azzal
nyugtatja az aggodalmaskodó kortársait, és minket is, hogy minden az Atya
akarata szerint történik! Minden az Ő hatalmában van, mert Isten nem csak
megteremtette ezt a világot, s aztán elengedte és magára hagyta; hanem továbbra
is fontos számára, mi történik teremtményeivel. Ezért nem csak messziről
figyeli a világunkat, hanem irányítja, gondot visel róla. Egyébként ez az a
tanítás, amit valamilyen módon a hitetlenek is könnyebben elfogadnak, hiszen
ennek ők is haszonélvezői: Isten ugyanis nem személyválogató, felhozza napját
jókra és gonoszokra egyaránt. Az már más kérdés, hogy mire terjed ki szerintük
a mindenható Isten hatalma. Elfogadják-e, hogy az Ő hatalma alatt áll a természet.
A fizikai világ és a lelki-szellemi univerzum egyaránt az Ő kormányzása alá
tartozik, ugyanúgy, mint az egyéni és a közösségi múltat felölelő történelem,
vagy a jövő.
Jézus először az
értéktelennek tűnő verebekkel kezdi, majd rátér arra, hogy mi sokkal
értékesebbek vagyunk az Atya számára. Nem csak hogy nem hagyott magunkra, de
munkálkodik is teremtett világában, s bennünk, rajtunk is. Miért? Mert
határozott célja van a mindenséggel, s benne velünk is. Azt akarja, hogy
megismerjük Őt és Vele szeretetközösségben tudjunk élni! S ennek
megvalósításához felhasználja még a mi rossz szándékunkat, akaratunkat,
cselekedeteinket is. Ha már a boldog cél ismerős, még akkor is adódik a kérdés:
hogyan ismerhetem meg Isten pillanatnyi akaratát rám nézve? Erre klasszikusan
két válasz van, amely egymástól nem elválasztható, hanem erősítik egymást:
alázat és imádság. Aki nem önmagát, a saját szándékát, akaratát igyekszik
igazolni az Igével, Istennel – hanem érdekli egy kicsit is, hogy Isten mit szól
hozzá, mit vár tőlem, mit kell tennem; az alázatosan odaborul az Atya elé, hogy
megkérdezze Őt!
A
legcsodálatosabb a gondviselésben az, hogy mindezek mögött a Mindenható – görögül a Pantokrátor – nem
egy kegyetlen despota, hanem Ő a mi szerető mennyei Atyánk, aki mindig a mi üdvösségünkön
munkálkodik. Akkor is, ha a szigorú ószövetségi rendelkezések elhomályosítják,
hogy ott is ugyanennek a szerető mennyei Atyának a féltő szeretete szólal meg,
mint az Újszövetségben. S a mi egyéni életünkben is, amikor próbákat enged az
Úr, Ő akkor is szeret!
A mi szerető mennyei Atyánk a megteremtésünktől kezdve
feladatot bízott ránk: uralkodjunk a többi teremtményen (1Móz 1,28), ami nem
kizsákmányolást és pusztítást jelent, aminek látjuk a következményeit, hanem
szerető gondoskodást; ugyanúgy, mint az Édenre vonatkozó parancs: művelje és
őrizze a kertet (1Móz 2,15). De a mi Atyánk nem csak a természetet bízta ránk,
hanem embertársainkat is. Nem mondhatjuk Káinnal, hogy nem vagyok őrizője a testvéremnek (1Móz 4,9)! Hiszen Pál is azt
írja Timóteusnak: „Ha pedig valaki az
övéinek és főleg házanépének nem viseli gondját, az megtagadta a hitet, és
rosszabb a hitetlennél.” (1Tim 5,8). A gondviselésben Atyánk minket is
megtanít gondoskodni, beállít ebbe a csodálatos szolgálatba, hogy ne
önmagunkért aggódjunk, hanem egymásért munkálkodjunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése