Hiszek mennynek és földnek Teremtőjében!

„Az Isten, aki a világot teremtette és mindazt, ami abban van, mivel ő mennynek és földnek ura, kézzel csinált templomokban nem lakik, emberi kéz szolgálatára nem szorul, mintha valamire is szüksége lenne, hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent.”  ApCsel 17,24-25.

            Mi emberek annyira magányosak tudunk lenni: saját igazságunkkal falakat húzunk önmagunk és embertársaink közzé; felfuvalkodottságunkkal lenézzük és pusztítjuk a teremtett világot; tudományunkkal kiszorítjuk Istent az ésszel megmagyarázható és felfogható világunkból… Közben nem találjuk a helyünket a világban, a társunkat az életben, az értelmes hozzánk hasonló lényeket az univerzumban. Erőt vesz rajtunk a kozmikus magány érzése. Mindeközben hol van Isten?

            Pál apostol azt mondja a korabeli tudomány fellegvárában, Athénban, hogy a világot Isten teremtette és népesítette be! Nincs tehát nagyobb hálátlanság, mint amikor az ember kizárja az Alkotót saját alkotásából – s eljut még létének tagadásáig is, éppen művének vizsgálata által. Pedig évszázadokig az istenbizonyítékok kiindulópontja volt a teremtés: oksági istenérv (minden alkotásnak van alkotója), biológiai istenérv (holt anyagból csak Isten tud élőt létrehozni), a törvényszerűségből vett istenérv (a teremtett világ rendje, törvényei egy törvényadóra, rendezőre utalnak), szépségből vett istenérv (a műalkotás alkotójáról beszél), célszerűségből vett istenérv (a világban lévő apró dolgok, hogyan állnak össze egy célszerű egésszé), erkölcsi érzékből vett istenérv (még a pogányok is érzik mi a helyes), a nemes emberi vágyak is Isten közelébe akarnak jutni. A bibliai teremtéstörténet nem helyszíni tudósítás, nem tudományos magyarázat – hanem hitvallás! Hitvallás arról, hogy a teremtés és a Teremtő összefügg. Olyan szépen mondja ezt a Zsidókhoz írt levél: „Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elő.” (Zsid 11,3). Isten a világot hitünk szerint a semmiből szavával jónak teremtette! Minden, ami körülvesz bennünket az az Ő szeretetének műve: „Őbenne élünk mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28)! Már ezért sem lehetünk magányosak!

            Hátha még rádöbbenünk arra, amire Pál itt felhívja a figyelmet: mennyivel hatalmasabb a Teremtő a teremtménynél! Mi pedig teremtmények vagyunk – ez nem lehet kérdés. Akiket egy szerető mennyei Atya teremtett, mindennel elhalmozott, de felelőssé is tett ezért a világért, hiszen ránk bízta azt. Felelősségünk hármas: az életet hordozó teremtménytársainkért, a teremtett világ holt létezőiért, s mindeközben a Teremtőt kell képviselnünk az Ő világában! Kérdés hogyan állunk helyt mindezekben?!

            Pál nem csak a Teremtőről, és rólunk értelmes teremtményekről szól, hanem azt is elmondja, hogy a milyen a teremtett világ. Először is a teremtett világnak rendje van: ezt a „mennynek és földnek ura” részben belealkotta művébe, részben pedig kijelentette törvényében. Gondoljunk a házasság rendjére, hiszen Isten férfiúvá és asszonnyá teremtett bennünket, áldását adta a gyermekek születéséhez – s kijelentette akaratát kapcsolatuk tisztaságáról, szentségéről. Másodszor ennek a világnak van gazdája – s ezek nem mi vagyunk! Mi csak sáfárkodunk azon a területen, ahová Urunk állított bennünket. De tudjuk, egyszer számot kell adnunk! Harmadszor pedig célja van a teremtésnek, s benne a világnak. Létezésének ez ad értelmet! Ez az, amire semmilyen tudományos magyarázat nem tud választ adni. Ez az, amire az örök körforgás mítoszát valló vallások sem képesek megfelelni. Nekünk viszont az Úr elmondta, hogy az Ő megismerésére és a Vele való szeretetközösségre alkotott minket! Életünknek célja van. Nem csak az én életemnek, hanem nekünk közösen kell tudnunk kimondani: célja van az életünknek! Ámen.