Első olvasásra szembetűnik, hogy a leírás szerint ezt
az áldozatot az ember akarja bemutatni, és nem Isten kötelezi őt erre! Viszont,
ha már áldozatot szeretne bemutatni, akkor figyeljen rá oda, hogy az kedves
legyen az előtt, akinek szól. Furcsa lenne az emberek között is az ajándékozás,
ha azt mondaná valaki: Ezt adom neked – örülj neki, akkor is, ha tudom, hogy
nem szereted – sőt undorodsz tőle… Ezt Istennel szemben sem tehetjük meg.
Figyelnünk kell arra, hogy mi az, ami örömet okoz az Úrnak.
Ennek az áldozatnak a héber neve ’óláh – ami a „felmenni” igére vezethető vissza; így jelentése: ez
az az áldozat, amely füstként felmegy Istenhez. Néha ugyanezt az áldozatot kálil – „egész”-ként is emlegetik (5Móz
33,10; 1Sám 7,9; Zsolt 51,21), mert ezt mindenestől, azaz egészében el kell
égetni.
Az áldozati állatra vonatkozóan vannak megkötések:
csak tiszta állat lehet – de utána mindegy, hogy marhát, juhot, vagy madarat
mutat be valaki áldozatul. Természetesen házi állatok ezek, hiszen a ragadozók
általában tisztátalannak minősültek. Viszont bármelyiket is választja, az
oltárra égőáldozatként csak hibátlan állat kerülhet. A zsidó levél szerzője részletesen
elmagyarázza ezeknek a megkötéseknek az értelmét (Zsid 7-10). S megérthetjük,
hogy mindezek csak árnyképei az eljövendő, tökéletes áldozatnak, amit Krisztus
egyszer s mindenkorra érvényes módon bemutatott a Golgotán. Gyakorlatilag a
bikák, kosok és bakok vére csak előképei a Megváltó kiontott vérének – s az Ő
áldozatában nyeri el minden áldozat az igazi értelmét, már ha emlékezteti Isten
Fia áldozatára egy-egy emberi áldozat.
„Vigye azt a
kijelentés sátrának bejáratához, hogy kedvesen fogadja tőle az Úr.” (3Móz
1,3b). Mit jelent ez? Ne máshol mutassa be az áldozatát, hanem az Úr oltárán. Ne
csak elküldje áldozatát, hanem jelenjen meg az Úr színe előtt! Ne ő végezze el
a szertartást – annak ellenére, hogy neki is van feladata: „vigye”, „tegye kezét”, „vágja le”,
„nyúzza meg”, „darabolja szét”. Hanem a felszentelt papok, az Úr szolgái „mutassák be áldozatul a vért”, „gyújtsanak tüzet az oltáron”, „rakjanak fát a tűzre”, „rakják oda sorjában a darabokat”, „mossák meg”, „füstölögtessék el”! Fontos kitételek ezek ma is minden egyes
istentiszteleten: nem elég otthon a rádióból hallgatni, vagy a televízióban
nézni mások áhítatát, hanem közösséget kell vállalni Isten gyülekezetével.
Voltak az ószövetségi időben is ilyen látványos áldozatok, amikor egy-egy
ünnepélyes alkalommal a papok nyilvánosan mutatták be az áldozatot (Pl: 2Krón
29,22; 29,24; 29,34; Ez 44,11) – ilyenkor mindent ők végeztek. Viszont ez a
főemberek áldozata volt, nem a nép valamely tagjáé!
„Tegye kezét az
áldozat fejére, hogy az kedves legyen és engesztelést szerezzen.” (3Móz
1,4). Az áldozattal való azonosulást hivatott kiábrázolni ez a gesztus, ami azt
jelképezi, hogy „önmagamat adom”! A mi igazi helyettes áldozatunk Krisztus, aki
magára vette a mi bűneinket, és bemutatta Atyja előtt az egyetlen és tökéletes
áldozatot.
A vér magába foglalja az életet, hordozza a lelket,
ezért beszél úgy az írás a vérről, mint ami maga az élet. Ez az oka annak, hogy
a vér egyedül Istent illeti meg! Adódik a kérdés: Istennek életet kell áldozni?
A választ sejtjük, sőt tudjuk, de nem merjük kimondani: IGEN! Hiszen „a bűn zsoldja a halál” (Róm 6,23), azaz
a bűn halált hoz magával – életet követel. Nem lehetséges másként kiengesztelni
Istent csakis vérrel. Ezért kellett Krisztusnak is meghalnia!
Dr Sándor Balázs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése