A lélek őrállóinak felelőssége sokkal nagyobb, mint a földi, testi őrállóknak! Ha egy patikus gyógyszer helyett mérget ad a páciensnek, akkor őt börtönbe zárják gyilkosságért; de ha egy lelki vezető az élet útját felcseréli a haláléval, akkor ő is, és akiket vezet azok is örök halálra jutnak!
Érezzük is
mindannyian ennek a felelősségnek a súlyát. Ezért van az, hogy egy egyházi
vezetőnél, vagy a lelki dolgok bármilyen szintű sáfáránál szinte az alkalmasság
előfeltétele az alkalmatlanság érzése.
Ezt találjuk a
Szentírásban is az ószövetségi elhívás-történetekben: Mózesnél (2Móz 3),
Gedeonnál (Bír 6), Báráknál (Bír 4), Jeremiásnál (Jer 1). Nem találjuk ugyan
Ábrahámnál (1Móz 12), Jefténél (Bír 11), Sámsonnál (Bír 13), Saulnál (1Sám 10),
Dávidnál (1Sám 16), Ezékielnél (Ez 2-3), Dánielnél (1-2). Ézsaiásnál (Ézs 6)
pedig egyenesen azzal szembesülhetünk, hogy ő önként jelentkezik a szolgálatra!
A félelmetes Istentől megijedtek az emberek… Az Újszövetség elhívásai ebből a
szempontból mások, mert ott Jézus emberi személyként, rabbiként szólít meg
embereket. Mégis van, aki azt mondja neki: „Menj
el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8) – ahogy Péter szembesül
az Isten tisztasága közelében saját bűnös életével.
Az egyház
történetében szintén találunk olyanokat, akik hangsúlyozzák alkalmatlan
voltukat. Számos óegyházi püspök, egyházi vezető szabadkozott, elbújt, vagy nem
vállalt hivatalt. Gondoljunk Khrüszosztomoszra, akit hiába kért barátja,
Baszileiosz, hogy vállaljon püspökséget, nem foglalta el helyét, pedig barátját
nazianszoszi Gergelyt rábeszélte e tisztség elfogadására. Mikor ő számon kérte
ezt rajta, akkor A papságról – írt művében fejtette ki alkalmatlanságát. Később
mégis Konstantinápoly püspöke lett. Ő félt attól, hogy Krisztus szeretett és
jól gondozott nyáját nem tudja úgy őrizni, ahogy az illendő lenne.
A reformáció
idejéből elég, ha Kálvinra gondolunk, aki nem érezte még magát felkészültnek
egy gyülekezet szolgálatára – tanulmányait akarta még elmélyíteni Bázelben,
amikor 1536-ban Genfen átutazóban megállította őt az Úr Farel szavain
keresztül, amit ő nem a tanácsaival és buzdításaival ért el, hanem „rettenetes kényszerítésével, mely olyan
volt, mintha Isten karja nyúlt volna le a magasból, hogy visszatartson.” –
ahogy arról később Kálvin megemlékezik.
Ma sem érezhet
másként egy egyházi tisztségre jelölt személy sem. Legyen az presbiterség,
gondnokság, lelkészség, esperesség, püspökség – vagy bármilyen szintű
megtiszteltetés. Az első az alkalmatlan voltom! S hiába jön a kísértő a maga
hízelgő összehasonlításaival: „Ki alkalmasabb, mint te?”. Nem a hiúság tesz
alkalmassá egyetlen tisztségre sem, hanem az ÚR!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése