2014. március 3., hétfő

KAMPÁNYOLJ JÉZUSNAK!



„Amit fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek!” (Mt 10,29)

      Az ÚR szolgájáról az van megírva, hogy „Nem kiált, nem lármáz, nem hallatja szavát az utcán.” (Ézs. 42,2), s ez az evangélium tudósításával egybecseng, hiszen Jézus is azt mondja: „amit a sötétségben mondok nektek”, „amit fülbe súgva hallotok”; mert az a halk és szelíd szó érinti meg igazán az emberi szívet. Isten soha nem reklámozta önmagát. A próféciák kitétele szokott lenni: „és akkor majd megtudják, hogy én vagyok az ÚR”, de ez is Isten és az ő népe között elhangzó bizalmas beszélgetés része. A bölcsességirodalomban a Mindenható által kimondott, saját dicsőséges tetteinek felsorolását tartalmazó igeversek szintén a belső szobákban hangzanak el, és lelkigondozói szerepük van…

      Isten önmagának nem kampányol, minket viszont biztat, sőt tőlünk elvárja, hogy bizonyságot tegyünk Róla: „a világosságban mondjátok el”, „a háztetőkről hirdessétek”! Ebben az esztendőben Magyarországon bőven kijut nekünk a választásokból, a kampányokból. Részt veszünk-e mi is a választási harcban, úgy ahogy egy keresztyéntől elvárható: Krisztusnak kampányolva. A legtöbben önmagukat és egymást, esetleg pártokat, vagy programokat, eszméket és saját hatalomvágyukat tudjuk reklámozni. Sokszor nyilvánvalóan teljesíthetetlen ígéretekkel is ki merünk állni az ország nyilvánossága elé. De mint keresztyének Krisztusért, az igazságért, az örömhírért merünk-e szólni egy-egy szót? Vagy az Ő helye csak a szószéken van? Pedig a parlamenti választás annyira mulandó és ideigvaló – hiszen mindenki tisztában van vele, hogy csak négy esztendőre szól; és mégis a mi számunkra is annyira fontossá vált. Viszont, ha ez a kegyetlenül rövid négy év ilyen központi szerepet tud játszani életünkben, akkor az örök életre szóló döntés Jézus mellett vajon érdekel-e minket legalább ennyire? Ugye, hogy még ennyire sem. Pedig a józan ész azt diktálná, hogy ha amiatt a négy év miatt ennyit aggódunk, és annak ilyen felhajtást csinálunk, vagy legalábbis engedjük, hogy mások minket is magukkal ragadjanak; akkor az Isten dolgai legalább annyiszor fontosabbak  kellene, hogy legyenek, mint ahányszor az örökkévalóságba belefér egy parlamenti ciklus – már ha egyáltalán össze lehet mérni az örökkévalót a mulandóval.

     Ha mindezzel egyetértünk, csak akkor érdemes a választási harcra is figyelni. De jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy mindegy milyen választásról van szó, országos vagy helyi, világi vagy egyházi, a küzdő felek szeretik kiélezni és felnagyítani a meglévő ellentéteket. Világossá tenni, hogy „ez a jó és a gonosz küzdelme”, „az Isten velünk van”, „ők pedig ördögi eszközöket is felhasználnak a győzelem érdekébe”. Az ilyen formán démonizált küzdelemben az indulatok teljesen elszabadulnak, s az ember ilyenkor már-már mintegy a szurkolótábor B-közép szektorában érzi magát, s képtelen lesz uralkodni magán. Pedig, ha kívülről szemlélné az egészet, képes lenne rá, hogy legyintsen, és azt mondja: „felette nagy hiábavalóság”! Az örökkévalóság magasztos szempontjából ugyanis minden ideigvaló dolog apróságnak számít, ami mindabból megmarad, az a mi Istenhez és az Ő akaratához való hűségünk még ezek közepette is.

      A hívő ember számára ugyanis nem létezik más harc, csak a hit nemes harca. Ezért ahogyan nem lehet üdvösség-kérdés egyetlen focimeccs sem, ugyanúgy egyetlen választás sem. Csak az számít, hogy mindezek közepette kiáltottuk-e a háztetőkről azt, amit fülbe súgva hallottunk a Mestertől![1]                                                              



[1] Az évekkel ezelőtt a Reformátusok Lapjában megjelent írásomnak ebben az esztendőben újra nagy aktualitása van. SB.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése