„Amit
fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek!” (Mt 10,29)
Az ÚR szolgájáról az van
megírva, hogy „Nem kiált, nem lármáz, nem hallatja szavát az utcán.” (Ézs.
42,2), s ez az evangélium tudósításával egybecseng, hiszen Jézus is azt mondja:
„amit a sötétségben mondok nektek”, „amit fülbe súgva hallotok”; mert az a halk
és szelíd szó érinti meg igazán az emberi szívet. Isten soha nem reklámozta
önmagát. A próféciák kitétele szokott lenni: „és akkor majd megtudják, hogy én
vagyok az ÚR”, de ez is Isten és az ő népe között elhangzó bizalmas beszélgetés
része. A bölcsességirodalomban a Mindenható által kimondott, saját dicsőséges
tetteinek felsorolását tartalmazó igeversek szintén a belső szobákban hangzanak
el, és lelkigondozói szerepük van…
Isten önmagának nem kampányol, minket
viszont biztat, sőt tőlünk elvárja, hogy bizonyságot tegyünk Róla: „a
világosságban mondjátok el”, „a háztetőkről hirdessétek”! Ebben az esztendőben
Magyarországon bőven kijut nekünk a választásokból, a kampányokból. Részt
veszünk-e mi is a választási harcban, úgy ahogy egy keresztyéntől elvárható:
Krisztusnak kampányolva. A legtöbben önmagukat és egymást, esetleg pártokat,
vagy programokat, eszméket és saját hatalomvágyukat tudjuk reklámozni. Sokszor
nyilvánvalóan teljesíthetetlen ígéretekkel is ki merünk állni az ország
nyilvánossága elé. De mint keresztyének Krisztusért, az igazságért, az
örömhírért merünk-e szólni egy-egy szót? Vagy az Ő helye csak a szószéken van?
Pedig a parlamenti választás annyira mulandó és ideigvaló – hiszen mindenki
tisztában van vele, hogy csak négy esztendőre szól; és mégis a mi számunkra is
annyira fontossá vált. Viszont, ha ez a kegyetlenül rövid négy év ilyen
központi szerepet tud játszani életünkben, akkor az örök életre szóló döntés
Jézus mellett vajon érdekel-e minket legalább ennyire? Ugye, hogy még ennyire
sem. Pedig a józan ész azt diktálná, hogy ha amiatt a négy év miatt ennyit
aggódunk, és annak ilyen felhajtást csinálunk, vagy legalábbis engedjük, hogy
mások minket is magukkal ragadjanak; akkor az Isten dolgai legalább annyiszor
fontosabbak kellene, hogy legyenek, mint
ahányszor az örökkévalóságba belefér egy parlamenti ciklus – már ha egyáltalán
össze lehet mérni az örökkévalót a mulandóval.
Ha mindezzel egyetértünk, csak akkor
érdemes a választási harcra is figyelni. De jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy
mindegy milyen választásról van szó, országos vagy helyi, világi vagy egyházi,
a küzdő felek szeretik kiélezni és felnagyítani a meglévő ellentéteket.
Világossá tenni, hogy „ez a jó és a gonosz küzdelme”, „az Isten velünk van”,
„ők pedig ördögi eszközöket is felhasználnak a győzelem érdekébe”. Az ilyen
formán démonizált küzdelemben az indulatok teljesen elszabadulnak, s az ember
ilyenkor már-már mintegy a szurkolótábor B-közép szektorában érzi magát, s
képtelen lesz uralkodni magán. Pedig, ha kívülről szemlélné az egészet, képes
lenne rá, hogy legyintsen, és azt mondja: „felette nagy hiábavalóság”! Az
örökkévalóság magasztos szempontjából ugyanis minden ideigvaló dolog apróságnak
számít, ami mindabból megmarad, az a mi Istenhez és az Ő akaratához való
hűségünk még ezek közepette is.
A hívő ember számára ugyanis nem létezik
más harc, csak a hit nemes harca. Ezért ahogyan nem lehet üdvösség-kérdés
egyetlen focimeccs sem, ugyanúgy egyetlen választás sem. Csak az számít, hogy
mindezek közepette kiáltottuk-e a háztetőkről azt, amit fülbe súgva hallottunk
a Mestertől![1]
[1] Az évekkel ezelőtt a
Reformátusok Lapjában megjelent írásomnak ebben az esztendőben újra nagy
aktualitása van. SB.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése