Leszaggatott,
elcsúfított, összefestett, meggyalázott arcok hirdetik az országban, hogy
háború van. Nem éles lőszert használnak, és nem szemtől szemben, sőt még csak
lesből sem, hanem sunyi módon akkor, amikor senki nem látja a támadást – úgyis csak
az eredmény számít: a károkozás, a lejáratás.
Nyilván, aki
beszállt ebbe a harcba, az előre számolt ezzel. Felkészült rá – sőt várja is,
hogy na, miként reagálnak az én önreklámomra. Kérdés, hogy fel lehet-e erre
készülni. Lelkileg el lehet-e hordozni ilyen megaláztatásokat – főleg azoktól,
akiket egy ilyen hadjárat után képviselni kell, az érdekeiket szem előtt illik
tartani… Vagy éppen ebből fakad az a furcsa életérzés, hogy a kampány egy hónapjában
el akarják velünk hitetni: fontosak vagyunk – aztán négy évig a többség felé
sem néz a választóinak…
Nem is ez a
legnagyobb baj ezzel az idei kampánnyal, mert azt már megszoktuk, hogy ez
minden negyedik évben így zajlik. Hanem az a feltűnő, hogy az idei
plakátháborúban a korábbiaknál is nagyobb szerep jutott az arcoknak! A párt
neve és logója mellett a miniszterelnök jelölt, valamint a képviselő jelölt
arca virít a plakátok 90%-án. Ha cipőt akar valaki eladni, akkor nem a
cipőboltot és az eladót teszi a plakátra… A kereskedelmi reklámok elitjei már-már
túljutni látszanak az öncélú reklámokon, amikor vagy az eladni kívánt tárgy
kerül a középpontba, vagy a vágy felkeltéséért követnek el mindent a
szakemberek. Lehet ugyanis látni értéket hirdető reklámokat, amikor egy
reklámnak mondanivalója van a társadalom egészére nézve…
Pedig az
Országgyűlési Választások kampányának éppen erről a mondanivalóról kellene
szólnia, a képviselt értékeket kellene hirdetnie – nem pedig a politikust
állítani a középpontba. De valószínűleg ez nem pusztán arról szól, hogy már
nincsenek programok, hanem annak is a jele: a politikában már nincsenek igazi
értékek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése