A gyónás, a kelták és az ariánusok

Hatásvadászat

A gyónás, a kelták és az ariánusok

A vallástörténet tanúsága szerint szinte mindegyik vallásban megtalálhatóak a felbomlott isteni rend helyreállítására szolgáló rituális cselekmények: mosakodások, tisztálkodási előírások, tárgyak megtisztításának leírása, aszkézis, böjt, önsanyargatás, állat- és emberáldozatok, gyónás, helyettes elégtétel: bűnbak-motívum. Más és más viszont mindezeknek a szerepe a különböző vallásgyakorlatokon belül. Másképp éli meg a világ egyensúlyának felbomlását egy kelta, akinek a világképében nem válik ketté élesen az isteni és az emberi szféra. S megint másként egy muszlim, aki a kaffara fogalma alatt azt érti, ami a hibákat felfedi és ezzel a negatív hatásokat megakadályozza, így számára az emberi szenvedés (szerencsétlenség, betegség, halál) a bűnbánat egyik formája, ami lelki tisztulást eredményez, mert általa az elkövetett bűnök elnyerik büntetésüket.[1]

A bűn megbánása és az attól való megtisztulás a keresztyénség tanításának egyik lényegi eleme; gyakorlati kivitelezése viszont az egyház történetében számos módozattal bír. Ennek egyik bevett formája a gyónás lett. Most a bűnbánat ezen jelenségét teológiatörténeti mivoltában vizsgálom. Különös tekintettel az azt létrehozó körülményeket és hatásokat véve szemügyre, választ keresve a kialakulás és elterjedés hogyanjára.

I. Kiindulási pont – kérdésekkel

A kiindulási pontot a Zsid 6,4-6 (v.ö. 1Jn 5,16 kk.) jelenti, mely szerint lehetetlen a második megtérés. Ez az ellentmondást nem tűrő kijelentés az első századok egyik legátfogóbb vitapontjává lett. A III. századra a rigorózus csoportosulások (montanisták, donatisták, novatianusok) ellenállásával szemben rögzítette a nagyegyház, hogy „minden bűnösnek (még a halálos bűnt elkövetőnek is) egy (és csakis egyetlen) bűnbánati lehetősége van”[2]. Ebből fejlődött ki az óegyház bűnbánati gyakorlata, mint a megkeresztelt, de súlyos vétkekben (hittagadás, bálványimádás, gyilkosság, házasságtörés…) elbukott gyülekezeti tagok lelkigondozásának speciális formája. A megtérést megpecsételő keresztség mellett, mint az első bűnbánat mellett létjogosultságot nyert a poenitentia secunda, a második bűnbánat. Ennek a gyakorlatnak a megléte a II. század üldözéseitől datálható, s a Hermás Pásztora a korabeli iratokkal együtt,[3] mint egyszeri és megismételhetetlen, mintegy utolsó bűnbánati lehetőséget ismerik. A 177-178-ban kirobbant lyoni üldözés hittagadóiról például, azt jegyezte fel az egyháztörténet, hogy „Az egyház holt tagjai az élő tagok által visszatértek az életbe, és így az egyházanyát óriási öröm fogta el, mert akiket mint halottakat önmagából kivetett, elevenen visszaszerezte magának.”[4] Tehát az egyházfegyelem gyakorlására szolgáló bűnbánati intézményrendszer ekkor már működött.

 A kánoni bűnbánattartás liturgikus ünneplésének három fázisa volt, erről részletesen a 230 táján keletkezett Didaszkália számol be.[5] A püspök előtt megtörtént bűnvallás után először fölvették a bűnöst a bűnbánók és vezeklők sorába: a gyülekezet közössége előtt a bűnbánó fejére hamut szórtak, zsákruhát adtak rá, s kizárták az eucharisztikus közösségből, s ő magát bűnösnek vallva, de bűneit részletesen fel nem sorolva, kérte a hívek közbenjáró imáját.[6] Majd a vétkes a kiszabott módon és ideig vezekelt, imádkozva, böjtölve, a gyülekezet könyörgését kérve és a világtól elvonulva. A vezeklés ideje alatt a bűnbánónak többször meg kellett jelennie a templomban, ekkor kézrátétellel erősítették, és imádkoztak érte.[7] Végül a püspök a gyülekezet közössége előtt imádságban kérte Isten irgalmát, s kézrátétellel feloldozta a bűnbánót, és ünnepélyesen visszafogadta őt az egyházba.[8]

A Decius féle keresztyénüldözésben (249-251) számosan elbuktak, s ekkor a vértanúk (martyres) és a hitvallók (confessores) közbenjárására általánossá vált a második megtérés, azaz a keresztség utáni bűnbánat gyakorlata. Ekkor még nincs szó arról, hogy a vértanúk, és a hitvallók érdemei alapján fogadta volna vissza az egyház az elbukottakat (lapsi). Ekkor csak arról számolnak be a krónikák, hogy a nagy tekintéllyel bíró, megkínzott és megcsonkított hitvallók védelmükbe vették azokat, akik a nehéz időkben megtagadták hitüket, s ezzel megakadályozták a bűnbocsánat megtagadását a bűnbánóktól. Így a túlzott szigort hirdető irányzatok az egyház peremére szorultak, az ilyen rigorózus tanokat hirdetőket puritánoknak, azaz tisztáknak is nevezték, köztük legismertebbek Novatianus (+258), római presbiter párthívei, akik a 251-258 közötti időszakban ellenpápává tették vezetőjüket; vagy a Diocletianus-féle üldözés nyomán az egyházból Észak-Afrikában kiszakadt donatisták. Az elbukott keresztyének egyházba való visszavétele kétségkívül megosztotta a közvéleményt, amit láthattunk Novatianus és megbocsátást hirdető püspöke, Cornelius (251-253) valamint párthíveik összecsapása révén is. Ennek teológiai vitájához karthágói Cyprianus (+258) is hozzászólt, aki megkülönböztette a hittagadás különböző szintjeit:[9]

- A libellatici-nek nevezett keresztyének követték el a legkisebb vétket. Ők ugyanis nem biztos, hogy megtagadták hitüket, de mégis rendelkeztek igazolással (libellus) arról, hogy bemutatták a szükséges áldozatot a császár geniusa előtt.

- A thurificati névvel illetett személyek bűne már felért a hittagadással. Hiszen ők bemutatták az illatáldozatot, vagyis tömjént füstölögtettek el egy pogány oltáron.

- A sacrificati-ként megjelöltek csoportja követte el a legsúlyosabb hittagadást, ők ugyanis a pogány áldozat minden ceremóniájában részt vettek, az állat levágásától az áldozati lakomáig. Ebben az esetben teljes volt az aposztázia.

A különböző súlyú vétkek egyházi megítélése sem volt azonos, aminek következtében a bűnbánókat is több csoportba sorolták, s az egyes bűnbánati szinten a vezeklők a kiszabott ideig gyakorolták a bűnbánat megfelelő formáját. Keleten a vezeklésnek négy szintje alakult ki:[10]

- „Sírók” (proszklainontesz, flentes), akik csak a templomajtón kívül tartózkodhattak, és sírva könyörögtek az istentiszteletre érkezők imádságaiért.

- A „hallgatók” (akuémenoi, audientes) voltak azok, akik az előcsarnokból hallgathatták a felolvasott igét és annak magyarázatát.

- A „térdelők” (hüpopipzontesz, genuflectantes) a templomhajó végében a bejáratnál térdeltek és az igehirdetés utáni könyörgésben elhangzó lelki betegeknek, megszállottaknak (energumenoi hüpo pneümatón akathartón) szóló áldással bocsátották el őket.

- Az „együttállók” (szünéisztamenoi, consistentes) jelen lehettek ugyan a teljes liturgián, de ki voltak rekesztve a felajánlási körmenetből és az eucharisztiából. 

Példaként hadd álljon itt a 325. évi Niceai Zsinat XI. kánonja:

„Azokról, akik Licinius zsarnoksága idején kényszer, vagyonelkobzás, veszély vagy más hasonló (ok) nélkül buktak el, a szent zsinat azt határozta, hogy noha méltatlanok voltak az elnézésre, mégis kíméletesen bánjanak velük. Akik tehát igazán megbánják, azok, ha már hivők voltak, három évig a hallgatók közt tartsanak bűnbánatot, majd hét évig a térdelők között, két évig pedig a felajánlást kivéve vegyenek részt a néppel együtt az imában”[11]

A kisebb bűnökre, a napi bűnbánatot: az imádkozást, böjtölést és alamizsna osztását javasolták. Ezt nevezték paenitentia quotidiana-nak.  Ezen túl, a nyilvános bűnbánat mellett korábban is volt lehetőség bizonyos esetekben a magán-bűnvallásra. Erről tanúskodik Szíriában a Didascalia több helye.[12] Afrikában Cyprianus[13] megengedte a kényszer alatt hitüket megtagadóknak, hogy ha nem mutattak be áldozatot, akkor „privato modo” tartsanak bűnbánatot és vegyék őket vissza az egyházba. Hispániában a 300-as évek elején hozott zsinati döntés[14] értelmében az erőszakot szenvedett szüzeket egy év után bűnbánat nélkül visszavették az egyházba. Perzsiában Afrahat[15] egy érdekes esetet ír le, mely szerint, ha valaki a harctól való félelmében orvosnak adja ki magát, ki kell rá szabni a bűnbánatot, de nem nyilvánosan. Egyiptomban már Órigenész[16] szól arról, hogy nem feltétlenül kell az egész egyház közbenjárása a bűnös visszavételéhez, hanem elegendő a papé. Rómában I. Leó[17] is megengedi a privát bűnbánatot a gyermekkorban megkeresztelteknek bálványimádás, gyilkosság és paráznaság esetét kivéve. A keleti szerzetesség bűnbánati gyakorlatában megtalálhatjuk a gyónás csíráját, erről Baszileiosznál olvashatunk.[18]  A szerzetesség körében elég hamar általánossá vált a magán bűnbánati gyakorlat. A bűnbánat ezen formáját, mint a beteg lelkek gyógyszerét használták, ami segítette a felkészülést a jó halálra; s így a kegyességgyakorlás egyik cselekményeként funkcionált.[19]

A bűnbánati gyakorlat V. századi krízisében a paenitentia secunda és a paenitentia quotidiana közötti különbség először relativizálódott, majd eltűnt. Mivel a nyilvános bűnvallás után szégyenfolt maradt a bűnbánón, ezért az egyre inkább kényszer- és büntetőintézkedés jelleget öltött. Nem ment ugyan ki teljesen a szokásból, de mivel egyre kevésbé gyakorolták, egy sor rituális konstrukciót eredményezett: a paenitentia solemnis-t, amely továbbra is a püspök vezetése alatt maradt; a paenitentia publica-t, azaz a búcsút a búcsújáróhelyekkel…; a paenitentia privata-t, azaz a gyónást. 

A gyónás igazából nem is a nyilvános bűnvallásból, hanem a szerzetesek egymás közti bűnvallásából, mint lelkigondozói és lelki vezetési gyakorlatból alakult ki. Ennek gyökerei a korakeresztyén vándorprófétaságig nyúlnak vissza, amikor a profetikus-karizmatikus miliőben a Krisztus követését az aszketikus hontalanság jegyében próbálták megvalósítani azok a lélekhordozók (pneümatoforoi), akik különleges imaerővel (parrészia) bírtak, s a nekik tulajdonított karizmatikus teljhatalmuk révén bűnöket is megbocsáthattak. Ezt a tradiciót hangsúlyozták túl a montanisták. Mértéktartó módon a pusztai remetéknél és szerzeteseknél élt tovább ez a gyakorlat, akiket gyakran felkerestek világi hívek, hogy imát kérjenek bűneik bocsánatáért, és a jövőjükre nézve pedig tanácsot. Órigenész javasolta, hogy mindenkinek legyen saját lélek-orvosa, aki lelkének betegségeit gyógyítja.[20] A keleti eredetű szerzetesség egyik fontos nyugati megtelepedési helye, a galliai Lerins, éppen az a hely, ahol a hagyomány szerint Patrik (+461), az írek apostola is szerzeteskedett; de ha a dokumentálhatóbb változatnál maradunk is Patrik tanulmányait illetően, s Auxerrre-be Amatrus és Germanus mellett látjuk érett keresztyénné válását, akkor is Galliában ismerkedik meg a bűnbánattartás ott honos szerzetesi gyakorlatával, ahol „olyan szerzők monasztikus lelkiségét vallották magukénak, mint Cassianus, Szent Baszileiosz vagy az Apophthegmata patrum”.[21]

Még mielőtt azonban előreszaladnánk, a bűnbánati gyakorlat fejlődésének áttekintése után adódnak a kérdések, amelyek az egyházi fegyelmezés ismert ókeresztyén kori válságára vonatkoznak. Miért korlátozta a vezeklések számát az egyház? S a bűnbánat ideje alatt miért rótt túlzott terhet a bűnbánóra? S ezáltal miért nyújtották meg a katekhumenátus idejét, halogatva ezzel a keresztséget egészen a halálos ágyig?  A botrányok, amelyek a régi rendszert övezték,[22] sőt a bűnbocsánat és az egyházfegyelem több helyen szkizmához[23] vezető kérdésköre; miért nem segítették elő, hogy központilag oldják meg a bűnbánat kérdését? A gyónás gyors terjedését hagyományosan az imént említett bajok kiküszöbölésével magyarázzák, hozzátéve, hogy a bűnbánat ezen új formája megfelelt az igényeknek és elvárásoknak: a gyónás megismételhető, a poenitentia elviselhető, titkos volta pedig megszüntette a botrányok lehetőségét. 

II. Három hipotézis

Hogy némiképp árnyaljuk az óegyház alkonyán átalakult bűnbánati gyakorlat „hogyan” kérdésére adandó válaszát, három munkahipotézist javaslok felállítani. Ezek közül az első a kifejlődés körülményeire vonatkozik, a második az elterjedés módjára, míg a harmadik az új gyakorlat elfogadását befolyásoló tényezőkre koncentrál, s előrevetíti a gyónás hatását is:

1. Az ír keresztyénség kiegyezése az ősi kelta vallás képviselőivel lehetővé tette a pogány kelta kozmológia által teljesebbé váló magán-bűnvallás kifejlődését.
2. Az ír peregrinusok hozták át a kontinensre az ő gyakorlatukat, és terjesztették el, mert a fent felvázolt okok miatt itt igény volt rá. Terjedését a fenti okokon kívül két tényező segítette: egyrészt a romanizált kelta lakosságtól nem volt idegen ez a fajta kozmológiai látás; másrészt az áttérő ariánus germán népegyházak etikai maximalizmusának is megfelelt ez a gyakorlat.
3. A 325. évi Niceai Egyetemes Zsinat döntését elfogadó romanizált kelta lakosság, és az őket leigázó ariánus germán népcsoportok közötti vallási békét a katolikus hit elméleti elfogadása mellett, a gyónás gyakorlatának közös meghonosítása jelentette. 

Ezen hipotéziseket áttekintve és amennyire ma lehetséges tudományosan igazolva fog feltárulni előttünk a gyónás fejlődését elősegítő hatások jórészét tartalmazó kép, ami reménység szerint az eddigieknél jóval részletesebb lesz.

III. A kelta kozmológia és a keresztyénség kölcsönhatása

Az 575-ben Druim Cettben tartott egyházi gyűlésen a legendák szerint Colum Cille apát közbenjárt a kelta vallás szellemi vezetői, a druidák[24] társadalmi szerepének és helyzetének továbbéléséért. A megegyezés szerint a kelta hitvilág szellemi elitje: a teológus druidák, a látnokok és a bárdok[25] megtarthatták társadalmi rangjukat, ha lemondtak a túlvilággal való kapcsolattartás jogáról az egyház javára. Hiszen ekkorra már a keresztyénség átvette a szellemi élet irányítását az Ír szigeteken is: a püspök a királlyal állt egy szinten, a keresztyén papokat pedig itt az aes dana, a tanult emberek közé sorolták. Ezzel a két vallás képviselői kiegyeztek egymással, így lehetővé vált az együttműködés és bizonyos szinten az átmenet is a két gyakorlat között.[26] A békés együttélés tette lehetővé, hogy akár egy pogány druidából, vagy file-ből is lehetett keresztyén pap, esetleg szerzetes. Jó példa erre Columban (+597), aki először bárd (file) volt, majd szerzetes, s mint ilyen a piktek és skótok misszionáriusa lett. S ennek a kiegyezésnek és békés együttélésnek a következtében a két világnézet között oly kölcsönhatás jöhetett létre, mint annak előtte sehol. Hiszen a kelta törzsek, vagy elpusztultak a rómaiak támadásai következtében (pl: senonok, insuberek), vagy a római uralom alatt romanizálódtak (pl: kisázsiai galaták, britek, gallok, keltiberek, ószok, gothinok), esetleg elmenekültek, de legkésőbb a germán törzsek nyomása alatt végleg elvesztették önállóságukat (pl: helveták: Itália északi részéből szorultak ki egyre északabbra, majd az alemannok uralma alá kerültek; boiusok: Itáliából Pannoniába menekültek, ahol a markomannok mérték rájuk a végső csapást). Az Ír törzseken kívül még a piktek és a skótok őrizték meg függetlenségüket, de oda a keresztyénség csak később jutott el (VI-VII. század), mégpedig éppen az ír szerzetesek térítésein keresztül. Így a keresztyénség és a kelta vallás közvetlen találkozása az Ír területeken ment végbe először. A témánk szempontjából a tisztánlátás kedvéért érdemes néhány pillantást vetni a kelta kozmológiára, s utána egy kicsit elidőzni az ír keresztyénség sajátosságainál.

A római feljegyzések arról számolnak be, hogy a kelták világképe szerint emberéletért emberi életet kell kioltani. A súlyos betegek és a csatába indulók úgy engesztelhették ki az isteneket, ha az ember számára legértékesebbet ajánlották fel, vagyis az életet. Előfordult, hogy egy fontos személy életéért cserébe - a kozmikus egyensúly és kiegyenlítődés értelmében - egy másikat kellett adniuk. A világ felborult egyensúlyát igyekeztek helyreállítani a kelták például háborúikkal is. Erről számol be Livius is, amikor megadja az etruszkokkal szövetséges rómaiak és a kelta senonok között Kr. e. 387-ben kitört háború okát, mely Róma elfoglalásával ért véget. Amikor is egy clusiumi tárgyaláson a római követséget vezető Fabius nevű patrícius halálát követelték a kelták, mivel Fabius megölte a senonok egyik vezetőjét, s a római patrícius halálával kívánták a kozmikus egyensúlyt helyreállítani.[27]  Ennek a kozmikus egyensúlynak a megőrzésén, vagy helyreállításán munkálkodott a kelták között mindenki a maga helyén, lett légyen férfi, vagy nő, fiatal, vagy öreg, harcos, vagy druida… A kelták panteonja, habár másképpen nézett ki az íreknél és másként a galloknál, vagy egyéb törzseknél, de mindenképpen sokkal népesebb volt, mint a klasszikus világé, a fennmaradt nevek tanúsága szerint több mint kétszáz istenséget tiszteltek.[28] Ez viszont arra engedi következtetni a kutatókat, hogy a kelta panteon más elrendezésű lehetett. „Valószínű például, hogy a környezet legtöbb elemének, így a forrásoknak, a folyóknak vagy a hegyeknek saját istenük volt. Az ilyen hiedelemvilágot megtaláljuk sok olyan kultúrában, amely a természeti világ ’egységét’ hangsúlyozza, és a szakadékot e világ és az emberi létezés között a természetfeletti lények sokaságával próbálja áthidalni.”[29] Ami viszont kísértetiesen hasonlít az Ószövetségből jól ismert Baál-kultuszra.[30] Amihez további párhuzamot kínál a pogány kelta művészet jellegzetessége a termékenység, halál és újjászületés hármasának központi szerepe,[31] ami adódhat abból is, hogy nem feltétlenül emberi alakban képzelték el az egyes istenséget.   

Az Ír szigetek fiatal keresztyénsége a kontinensen lévő egyházaktól eltérő formákat talált alkalmasnak elfogadott új hite megélésére és kifejezésére, amit találóan összegez a VII. század végén élt Tirechán által ránk hagyományozott „Patrik mondásai” gyűjtemény harmadik darabja: „az írek egyháza, nem a rómaiaké”. A fő különbségek pedig a következőképpen jellemezhetőek:

-        Lelkiség területén a monasztikus jellegű keresztyénség honosodott meg a városok nélküli szigeten. A szerzetesközösségek a nemzettségek életében egyszerre váltak gazdasági közösséggé, és egy fő által irányított családdá, egyszerre voltak vallási központok, és oktatási centrumok. A tekintélyek és példaképek is a kolostoralapító szentek és apátok közül kerültek ki. Ennek a spiritualitásnak főbb jellegzetességei között a legnagyobb hatást az önkéntes számkivetettség és a tarifált poenitencia gyakorolt a kontinentális keresztyénségre. 

-        Hierarchiát tekintve a szerzetesi közösségek saját egyházaiból szerveződött egyházmegyék élén az apát állt a püspök helyett, esetleg mellett. A földesurak elől menedéket kereső kisbirtokosok számára megérte a kolostor kliensévé válni, és így megtartani a saját földet – ezzel a kolostorok erősödtek. A nagy kolostorok „kapcsolatba kerültek a frissen megalakult legfőbb dinasztiákkal, és ennek következtében a világi hatalom központjaivá váltak.”[32] Így alakult ki az a ma felemásnak tűnő, de akkor logikus helyzet, hogy a monostor élén világi nős férfi állt, akit apátnak neveztek, s aki szerzetesi hadseregét vezette királyok mellett, vagy ellen.[33] Mivel eredetileg minden törzsnek (tuath) saját helyi királya és püspöke volt, s számos ilyen kiskirályság létezett, ezért az ő hatalmuk és befolyásuk már a kezdeti időszakban is csekély volt. Ezért tűnt kézenfekvőnek a szentségi jogkör, és a valós hatalom összekapcsolása. Erre találunk példát Hispániában[34] és Bretagne-ban[35] is.    

-        Liturgikus elemekben beszámolók szerint még a keresztséget is másként szolgáltatták ki, a különbség mibenléte viszont nem ismert; az egyik legnagyobb visszhangot keltett liturgikus különbség mégis az volt, hogy a húsvét időpontját Rómától eltérő módon számították ki. Ehhez képest elenyészőnek tűnhet az, hogy másként vágták a szerzetesek tonzúráját.

-        Egyházfegyelem, lelkigondozás kérdésében átvették a magánbűnbánat szerzetesi szokását, de kiszélesítették annak hatáskörét. Részleteiben aprólékosan kidolgozták, s a laikusokra is kiterjesztették a rendszeres egyéni bűnbánat gyakorlatát. Ami nem csak fegyelmezőleg hatott az erkölcsi életre, hanem lelki vezetést is nyújtott a hívek számára.

Mindezekből témánk szempontjából az utóbbi a legjelentősebb, de érdemes itt megjegyezni, hogy nyilvánvaló kölcsönhatást kell feltételeznünk mind a négy fent említett jelenség között. Hiszen a családias légkörű monasztikus keresztyénség és ennek vezetője az apát, s a kontinenstől eltérő liturgikus szokások min-mind erősítették a fegyelmezés és lelki vezetés sajátos inzuláris formájának kialakulását. A romanizációt elkerült ír szerzetesség körében ugyanis ötvöződött a világ egyensúlyának fenntartását követelő kelta kozmológia és a keresztyén etika. Ott az ősi kelta hitvilág jól megfért az új tanításokkal. Az új vallás terjedése folytán egyesek felvették az új hitet, mások titokban dolgoztak tovább. A druida rendek feloszlatása, üldöztetése előtérbe helyezte a filik munkásságát, akik az egyházzal sajátos, egymást kiegészítő kapcsolatot alakítottak ki. Ennek markáns lenyomata tükröződik a Libri paenitentiales megjelenésében és elterjedésében.

A Bűnbánati Könyvek néhány évtizeddel Patrik (+461) halála után, a VI. század közepétől már megtalálhatóak voltak Írországban.[36] Ezek a művek a vétkek, és az azok okán kirótt vezeklések részletes listáját tartalmazzák. Az elégtétel nehézségi fokát nem csak a bűn súlyossága határozta meg, hanem függött az elkövető személyétől és az akarati hozzájárulás mértékétől is. Az első gyűjtemények hosszú ideig tartó, aszketikus szigorral kirótt vezeklései az évszázadok folyamán enyhültek. Sőt a büntetések változtathatósága (commutatio),[37] pénzbeli megválthatósága (redemptio), és a helyettes elégtétel lehetősége teljesen az egyén körülményeihez és teljesítőképességéhez igazította az elégtételt. [38] A kelta szerzetesek a vezeklést nem egy egyszeri mennybejutást biztosító kísérletnek tekintették, hanem mivel minden vétek az ő szemükben, a gondolati bűntől, a halálos bűnig egy-egy megbotlásnak számított a tökéletesség útján, s az ő rendszerükben a bűnök csak egy betegség tünetei, s nem pedig az Isten és a Sátán közötti egyszeri választás ismérvei voltak, ezért a bűnbánat és vezeklés egy terápia részét képezték.[39] Ennek frappáns összegzését Columbanus Paenitentiale-jában olvashatjuk: „A különféle vétkekért különféle penitenciák járnak (Diversitas culparum diversitatem facit paenitentiarum), és ahogyan az orvos különféle orvosságokat készít, úgy a lélek doktorainak is különféle gyógymódokat kell alkalmazniuk a lélek különböző sebeire, betegségeire, fájdalmaira, gyengeségeire.”[40]

Az óegyházi bűnbánati gyakorlat és a gyónás közötti alapvető különbségek nyilvánvalóak: a bűnbánat megismételhetővé vált, és kikerült a nyilvánosság látóköréből most már a vezeklés és a visszafogadás is.[41] Megmaradtak viszont az előírások, amelyek szabályozták a bűnbánat, a vezeklés és a visszavétel menetét,[42] de az átmeneti időszakban még a helyi változatok érvényesültek, amelyeket csak a Karoling korban kezdtek egységesíteni.[43] Feltűnő, hogy a korábban hangsúlyos főbűnök mellé odakerült a számtalan apró vétek részletes felsorolása.[44] Ezen gyakorlat mögött sejlik fel leginkább a pogány jogi gondolkozás kicsúcsosodása az óegyházi gyökerekhez képest.[45] Hiszen az egyházatyák is beszéltek a bűnöket gyógyító vezeklésről, de inkább a háttérben meghúzódó Istentől való eltávolodásra, vagy istentagadásra koncentráltak, mintsem a különféle apró bűnök egyenkénti részletes vezeklési módjainak leírására. Baszileiosz például azt írja a lelkiismeretes és a közönyös ugyanazon vétkének megítéléséről (81. kérdés):

„A jámbor ember ugyanis, aki lelkiismeretesen fáradozik és megküzd Isten tetszésének elnyeréséért, bizonyos körülmény folytán – talán nem is szándékosan – megtévedt és elcsúszott. A közönyös viszont, aki még sem önmagáról nem adott számot, sem Istent nem vette számításba, és – amint a neve is mutatja -, nem tett különbséget vétkezés és helyes cselekvés közt, a legalapvetőbb és legnagyobb bajban szenved, hiszen vagy megveti Istent, vagy nem is hisz igazán Isten létében. Mert a bűnt a lélekben ez a két dolog szokta okozni, ahogyan a szentírás is tanúsítja, ahol a zsoltáros ezt írja: ’Szól a törvényszegő magában, hogy vétkezzék. Nincs az Isten félelme szemei előtt’ (Zsolt 35,1), máshol pedig: ’Ezt mondta az esztelen szívében: Nincs Isten! Meg is romlottak, és utálatos az, amit művelnek’ (Zsolt 13,1). Így hát a közönyös vagy már lenézte Istent, és ezért vétkezik, vagy magát Isten létezését tagadja, és ezért romlott meg mindaz, amit művel, még ha úgy is látszik, hogy hitvallást tesz róla. Mert csak ’hangoztatják, hogy ismerik Istent, de tetteikkel megtagadják’ (Tit 1,16) – mondja az apostol.”[46]

Az alapelveket az egyházatyák fogalmazták meg, de az aprólékos kimunkálás a kelta szerzetesekre maradt. Erre szép példát ad Baszileiosz válasza arra a kérdésre: „Hogyan kell a vétkeseknek helyrehozniuk a hibájukat?” (LI. A vétkesek):

„Aki a szenvedőket szeretné hozzásegíteni a jobbuláshoz, annak az orvostudomány szerint kell cselekednie. Nem szabad a betegre haragudnia, hanem csak a betegséggel kell szembeszállnia. Szálljon szembe a hibával, és gondosan gyógyítsa – szükség esetén akár fájdalmas kezeléssel is – a lélek sebeit. Az elöljáró is gyógyítsa tehát a hivalkodó dicsvágyát alázatossági gyakorlatokkal, az üres bőbeszédűséget csend elrendelésével, a túl sok alvást imában töltendő virrasztással, a test lustálkodását fárasztó fizikai munkával, a féktelen falánkságot ételmegvonással, a zúgolódást pedig a többiektől való elkülönítéssel…”[47]       

Ezek mellé oda tudjuk képzelni a Bűnbánati Könyvek részletezését, megkülönböztetve a laikust és a papot, a szegényt és a gazdagot, a szolgát és a szabadot, a szándékos és a véletlen elkövetés esetét, az egyszeri alkalommal vétőt és a visszaeső elkövetőt… S mindegyik esethez a megfelelő vezeklési mód leírását.

IV. A gyónás elterjedése

A pogány kelták még a halálnál is jobban féltek a számkivetettségtől, a keresztyén hitre tért íreknek viszont egyik legkedveltebb aszketikus gyakorlata lett az önkéntes számkivetettség Krisztusért (peregrinatio propter Deum, vagy peregrinatio pro Christo seu pro amore Dei). Ennek eredményeként változott meg a kontinensen a scotti szó jelentése, ami korábban az ír tengeri kalózokat jelentette, de ezután a szigetről érkezett vándor hithirdetőket értették alatta.[48]

A Columbanus (540?-615) és társai Nyugat-Európa szerte megismertették a részleteiben is kidolgozott bűnbánati gyakorlatot.[49] A peregrinus ír szerzetesek nem csak a megtérőket keresztelték meg, hanem magukkal hordák az eucharisztia szent jegyeit is, hogy készen legyenek annak kiosztására; sőt a bűnbánattartókat is feloldozták a maguk gyakorlata szerint. Legfőbb érdemük éppen ez utóbbiban volt, hiszen ez jelentette a keresztyénség megújítását, az erkölcsi élet megtisztítását és a hívek lelkigondozásának és pásztorolásának megoldását is. Hiszen a népvándorlás zűrzavaros évszázadaiban Nyugat-Európa kialakuló új királyságai különböző népcsoportok, vallási hiedelmek, sőt még a keresztyénségnek is eltérő irányzatait magába foglaló államalakulatok voltak. Mégis a gyónás egy olyan lehetőséget kínált a megújulásra, amely mindenki számára elfogadható volt.

A különböző kelta törzsek mind-mind a saját, zömében romanizált, kelta alapú keresztyénségük világlátásának megfelelő gyakorlatot láttak a gyónásban, azáltal, hogy ha jelképesen is, de eleget tehettek vétkeikért:

-           a Brit-szigeteken a britek, a piktek, a skótok;

-           az Ibériai-félszigeten a keltiberek;

-           Galliában a gallok;

-           a svájci hegyekben a helveták;

-           Pannoniában és Noricumban a megmaradt bojótok, ószok, pannonok, nóriak, illyrek, skordisok és gothinok;

-           Illyriában az illyrek és a japodok;

-           Itáliában a megmaradt senonok, lingonusok, insuberek és bojótok

Az ariánus germán népegyházak sajátos keresztyénségükből adódó etikai maximalizmusuknak megfelelően úgy tekintettek a gyónásra, hogy azáltal mintegy saját maguk engesztelhették ki Istent cselekedeteikkel:

-           a burgundok,

-           vizigótok,

-           svébek

-           és longobárdok.

Nyugat-Európa nagy része tehát nyitott volt a gyónásra vallástörténeti és teológiai beállítottsága miatt. Azok a népek, amelyek nem tartoztak a fent említett két csoport közül egyikhez sem, mint például az angolszászok, a frankok és a bajorok új hitük megújulásaként tekintettek a gyónásra és viszonylag hamar beépítették egyházi gyakorlatukba.

Számottevő ellenállás, ha lehet így megjelölni a zsinati határozathozatalt, érdekes módon ott alakult ki, ahol mind a romanizált kelta népesség, mind az ariánus germán népegyház megtalálható volt, nevezetesen a Vizigót Királyságban. Az 589. évi Toledói Zsinat 11. kánonja botrányos szokásként ítélte el az egyéni és titkos bűnbánattartást, kifejezve ragaszkodását a régi bűnbánati rendszerhez.

V. Egységes egyház a romanizált kelta katolikusokból és az áttérő germán ariánusokból

Eredetileg a keresztyén hitre tért romanizált kelta lakosságot leigázó ariánus germán népcsoportok mind etnikailag, mind vallásilag elkülönültek alattvalóiktól. Nem üldözték el és nem irtották ki a meghódított népeket, mint ahogyan azt feltételezések szerint a jüt, szász és angol törzsek tették a britekkel 455 után. Egy helyen, de elkülönülve éltek a hódító gótok, svébek, burgundok, longobárdok az életben maradt meghódított romanizált keltákkal.  

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a gyónás akkor terjedt el szerte Nyugat-Európában, amikor a germán törzsek sorban adták fel ariánus hitüket. S igazából a gyónás azért is tudott gyökeret verni és elterjedni, mert ez szolgálta a romanizált kelta, keresztyén őslakosság és a közöttük letelepedett, s immár (498-653 között) katolikus hitre tért ariánus germán népek közös bűnbánati gyakorlatának kialakulását, lelkigondozói és pasztorációs egyházi rendszerének kidolgozását, s erkölcsi megújulásának munkálását. S ezáltal pedig a megszálló ariánusok integrálását a romanizált kelta arisztokrácia által vezetett katolikus egyházba. Hiszen ezt a gyakorlatot el tudta fogadni mindkét fél.

---

[1] W. GANTKE: Busse, Religion in Geschichte und Gegenwart 4. (RGG 4), Tübingen 1998skk, I 1904.  

[2] R. MESSNER Feiern der Umkehr und der Versöhnung, Sakramentliche Feiern I/2. ed. R. Messner – R. Kaczynski, Regensburg 1992. 62.

[3] Didakhé 4,14; 14,1. Barnabás Levél 19,12. Antiochiai Ignatiosz Filadelfiaiakhoz írt levél 3,2; 8,1. Szmirnai Polikárp Filippibeliekhez írt levél 6,1. 2. Euszébiosz Egyháztörténet IV,23. Jusztinosz mártír Párbeszéd a zsidó Trifonnal 47. 141. Irenaeus Adversus Haereses I. 13,7. Hermász Pásztora VIII. Hasonlat 11,3. IV. Parancsolat 1,4. 3,6. II. Látomás 2,4-5. III. Látomás 3,3. Tertullianus De paenitentia; Hippolytus Philosophumena 9,12. Cyprianus De lapsis 16. caput. Ambrosius De poenitentia I. 16.

[4] Euszébiosz Egyháztörténet V,1-3.

[5] Didaszkália, Az ókeresztény kor egyházfegyelme, Fordította: Erdő Péter. In: Ókeresztény Írók 5. 108-245. 

[6] Didaszkália V-VI.

[7] A Didaszkália XV. és XVIII. fejezetének egyes részei.

[8] A Didaszkália VII. és X. fejezetének megfelelő részletei.

[9] Az összefoglalás M. METZGER Geschichte der Liturgie, Paderborn-München-Wien-Zürich 1998. 61. alapján készült.

[10] DIÓS I. Bűnbánók Magyar Katolikus Lexikon, Budapest 1993skk, II. 138.  

[11] Az ókeresztény kor egyházfegyelme Ókeresztény Írók V. Budapest 1983. 288.

[12] Didascalia Apostolorum II. 37. 6 - 38. 4. és 39. 6. Elemzését lásd: K. RAHNER Busslehre und Busspraxis der Didaskalia, ZfkTh 1950. 257-291.

[13] Cyprianus De lapsis 28: „per intentionem negaverunt fidem posse reconciliari privato modo: ’qui, quqmuis nullo sacrificii aut libelli facinore constricti…” Már Tertullianus-nál is megtalálható a magánbűnbánat lehetősége a De pudititia című művében, de ezt nem a hierarchiát képviselő papok gyakorolhatták, hanem a lelki emberek.

[14] Concilium Illiberitanum 14. Canon: „post annum sine poenitentia reconciliari”

[15] Afrahat Demonstrationes 7,3.

[16] Órigenész Homilia 2. in Ps. 37,6 és Homilia 2. in Leviticus: „possibile est huic peccatori remedium invenire etiam sine expositione in conventu totius ecclesiae insuper medius sacerdos” Erről részletesen lásd J. STUFLER Öffentliche und geheime Busse bei Origenes ZfkTh 1913. 193-201. 

[17] I. Leó Ep. 167 ad Rusticum és Ep. Ad episcopos Campaniae: „in casu: quo aliqui infantes baptizati rapti a gentilibus et inter eos viventes redierunt a captivate iam adulti…” Ehhez a témához lásd még: JUNGMAN Die lateinische Bussriten, 1932.

[18] Baszileiosz Interrogatio 110; 288.

[19] Ami a halálos ágyon felvett keresztség előtti bűnbánat miatt sokszor a fizikálisan beteg hívek bűnbánati gyakorlata is lett, amiből idővel kifejlődött a betegek kenete is.

[20] K-H BIERITZ Liturgik, Berlin – New York, 2004. 649-650.

[21] Ez igaz Gallia mellett Hispániára és Britanniára is. P. KING A monachizmus Nyugaton. A monasztikus szerzetesség története a Latin Egyházban, Ford: Balássy András, Budapest 2007, 82.

[22] Lásd: Sokrates Historia Ecclesiastica, PG 67.

[23] Elég itt utalni Rómában Novatiusra és követőire, vagy Észak-Afrikában a donatisták esetére.

[24] Latinul: druides, druidae; ó-ír nyelven: druad; wales-i nyelven: dryw. A klasszikus kommentátorok nevezik őket papoknak, filozófusoknak, bölcseknek, vagy varázslóknak is. A társadalmi szerepüket illetően lehettek: törvényhozók és bírák, jövendőmondók, lelki vezetők, az istenek és az emberek világa közötti közvetítők, ők vezették az áldozatok bemutatását, nevelték a vezetők gyermekeit és oktatták saját utódaikat. „Privilegizált tudósrétegként nem kellett adót fizetniük és katonáskodniuk.” Lásd: J. MACKILLOP Kelta mítoszok és legendák, Ford: Szieberth Ádám, Budapest 2006, 63.

[25] Strabo a keltáknál a másik valláshoz kapcsolódó csoportot vates-nek nevezi, amit az ó-ír nyelvben fáthi-ként emlegettek. 

[26] P. J. CORISH A katolikus egyház Írországban, Fordította: A. Kamarás Zsuzsanna, Ecclesia Sancta 6. Budapest 2002, 17-27.

[27] E témához lásd: HRICSOVINYI T. Kelta vihar, Budapest 1996, 39-43.

[28] B. CUNLIFFE The ancient celts, London 1999. 184.  

[29] L. és J. LAING Kelta művészet. I.e. 700-tól a kelta újjászületésig, Fordította: Solnay Dénes, A művészet világa, Budapest 2006, 17.  

[30] A hierosz gamosz-nak a közel-keleti változatához hasonló megjelenésének leírását lásd: M. ELIADE Vallási hiedelmek és eszmék története II. Fordította: Saly Noémi, Osiris Könyvtár – Vallástörténet, Sorozatszerkesztő: Hubai Péter, Puskás Ildikó, Simon Róbert, Budapest 1995, 118-119. 

[31] L. és J. LAING Kelta művészet. I.e. 700-tól a kelta újjászületésig, Fordította: Solnay Dénes, A művészet világa, Budapest 2006, 17.

[32] P. J. CORISH A katolikus egyház Írországban, Fordította: A. Kamarás Zsuzsanna, Ecclesia Sancta 6. Budapest 2002, 40.

[33] U. o.

[34] P. KING A monachizmus Nyugaton. A monasztikus szerzetesség története a Latin Egyházban, Ford: Balássy András, Budapest 2007, 64-65.

[35] TÖRÖK J. Egyetemes egyháztörténelem Budapest 1999, I. 138-139.

[36] A legrégebbi Bűnbánati Könyv a Paenitentialis Finniani, aminek keletkezését 549-re teszik Clonard-ba.

[37] Egy évi kenyéren és vízen való böjtölést át lehetett váltani 3 nappal és három éjjel pihenés és megszakítás nélkül végzett folyamatos zsoltározásra. Lásd: TÖRÖK J. Egyetemes egyháztörténelem, Budapest 1999, I. 136.

[38] M. OHST Busse. Religion in Geschichte und Gegenwart 4 (RGG 4.), Tübingen 1998skk. I. 1914.

[39] T. OLSEN A kelták és a kereszténység, Fordította: Gebula Judit, Budapest 2004. 88. 

[40] Paenitentialis Columbani, Bieler, 98.

[41] M. OHST Busse. Religion in Geschichte und Gegenwart 4 (RGG 4.), Tübingen 1998skk. I. 1914.

[42] A. J. FRANTZEN Bussbücher, Lexikon des Mittel Alters, Stuttgart – Weimar 1999, II. 1118. 

[43] Ekkor kötötték először a Bűnbánati Könyveket püspöki jóváhagyáshoz. A. J. FRANTZEN Bussbücher, Lexikon des Mittel Alters, Stuttgart – Weimar 1999, II. 1119 -1120.

[44] A. J. FRANTZEN Bussbücher, Lexikon des Mittel Alters, Stuttgart – Weimar 1999, II. 1118.

[45] M. OHST Busse. Religion in Geschichte und Gegenwart 4 (RGG 4.), Tübingen 1998skk. I. 1914.

[46] NAGY SZENT BAZIL Életszabályok II. A röviden kifejtett szabályok, Fordította: Dr. Orosz László, Nyíregyháza 1994, 71-72.

[47] NAGY SZENT BAZIL Életszabályok I. Bővebben kifejtett szabályok, Fordította: Dr. Orosz László, Nyíregyháza 1994, 158-159.

[48] TÖRÖK J. Egyetemes egyháztörténelem Budapest 1999, I. 137. 

[49] P. BROWN Az európai kereszténység kialakulása, Budapest 1999, 148-165. p.