Szentháromsági vita hatása a zsidóság és a keresztyénség viszonyára

JUDAIZÁLÓ AREIOSZ – ZSIDÓGYŰLÖLŐ KHRÜSZOSZTOMOSZ

A szentháromságtani vita hatása a zsidóság és a keresztyénség viszonyára

            Khrüszosztomosz liturgiájában a katekhumenek távozása után felhangzik a diakónus szava: „Az ajtókat, az ajtókat! Bölcsességben figyeljünk!”, s ezt követően mondja el a nép a hitvallást.  

Most mi is olyan ponthoz érkezünk, ahonnan csak úgy tudunk továbblépni, ha közös a hitvallásunk! Kényes kérdéseket vet ugyanis fel a fenti cím éppen a téma történelmi vetülete miatt, amit még bonyolít annak mind világi mind egyházi körökben való túlpolitizáltsága. Mégis érdemes vele foglalkozni, mert tudományos szempontból fontos kérdéseket segít tisztázni. Nevezetesen, hogy a keresztyénség alapdogmája, a Fiú Atyával való egylényegűségének kimondása, a zsidóságtól való elszakadást mennyiben véglegesítette; s milyen szerepet játszottak a szentháromság dogmájának ilyen formában való megfogalmazásában a korábbi és a korabeli judaizáló irányzatok, köztük Áriusz és követői.

1.

A zsidóság és az egyház viszonya az óegyházban röviden úgy foglalható össze, hogy az ősegyház választott néphez való ambivalens, sokszor szinte már-már tudathasadásos kapcsolata hagyományozódott tovább az óegyházra. Egyik oldalon Pál apostol felelősségteljes missziói elkötelezettsége öröklődött: „… én szívemből kívánom, és könyörgök értük Istenhez, hogy üdvözüljenek. Mert tanúskodom mellettük, hogy Isten iránti buzgóság van bennük…” (Róm 10,1-2). Másrészt, a Jézus elleni, mint Krisztus elleni munkálkodásaik és a keresztyének üldözése miatt, hangot adtak elkeseredettségükből adódó felháborodásuknak: „Ezek megölték az Úr Jézust, ugyanúgy, mint a prófétákat, üldöztek minket is; nem kedvesek Isten előtt, és ellenségei minden embernek, akadályoznak abban is, hogy prédikáljunk a pogányoknak, hogy üdvözüljenek: így teszik teljessé mindenkor bűneiket. De utol is érte őket az Isten haragja végérvényesen.” (1Thesz 2,15-16). Pál kereszténysége ugyanis egyfajta átértékelt judaizmus, új Tórával, új néppel, új szövetséggel.[1] S ezen a ponton Pál alapjaiban kérdőjelezi meg a zsidóság további vallási legitimációját.

A zsidóság és az egyház kapcsolatára alapvetően a sokszínűség a jellemző. Kis túlzással szinte azt lehet mondani, hogy a személyes kapcsolatok szintjén bármi elképzelhető volt. Az egyéni viszonyulásokon túl viszont felfedezhetőek a kor szélesebb körben megnyilvánuló magatartási formái, ha úgy tetszik sztereotípiái. Tekintsük át ennek főbb irányait![2]

A zsidóságtól való tanulás nem csak az őskeresztyén gyülekezetek sajátja, hanem némely egyházatya is megtette ezt évszázadokkal később, példának okáért Órigenész (185-253) és Jeromos (347-420). Ide tartozik az Ószövetség nyelvének elsajátításán túl némely írásmagyarázati tradíció átvétele, s elvétve egy-egy zsidó kegyességi gyakorlat meghonosítása a keresztyénségben.

A missziói elkötelezettség a zsidók megtérítésére. Ebbe a törekvésbe enged bepillantást Jusztinosz mártír Párbeszéd a zsidó Trifonnal című műve, valamint az annak mintául szolgáló párbeszéd a zsidókeresztyén Jázon és az alexandriai zsidó Papiszkosz között, pellai Arisztón elveszett Apológiájában.[3] Az ilyen és ehhez hasonló próbálkozásoknak lett az eredménye Kr. u. 100-300 között, a kis-ázsiai Lidia és Frigia tartományok, Rodosz sziget, Nikomédia, Ankyra, Ikonium és Perge városok zsidó lakosságának megkeresztelkedése; Európában: a makedóniai, a krétai és a ciprusi zsidóság jelentős hányadának megtérése; Szíriában, a Szentföldön, Alexandriában és Pentapoliszban szintén hasonló folyamatok játszódtak le.

Az ún. „zsidómisszió” sikertelensége a legtöbb vidéken azonban már az első századoktól egyre frusztrálóbb tapasztalat volt. Nem csak Pál apostolt keserítette el ez a kudarc, hanem a későbbi korok egyházi képviselőit is.

Ezzel párhuzamosan pedig azt észlelhették Krisztus követői, hogy ahogy gyarapodott a keresztyének száma, úgy gyarapodott a pogányból zsidóvá lettek száma is. A keresztyénüldözések idején, mikor számosan hagyták el az egyházat, megtagadva hitüket; ugyanakkor a pogányok közül sokan csatlakoztak – főleg Kis-Ázsiában – a zsidósághoz. A birodalomban némely becslések szerint a zsidóság a szebomenoi-jal vagy szimpatizánsokkal együtt kb. 10%-ot tesz ki, Keleten húszat.[4] A pogányok betérítése a zsidóságba 202-ig még nem volt tilos. Az egyházatyák tehát, polémiáikban és a Törvényt érintő megjegyzéseikben nemcsak a zsidó származásúak „visszatáncolásától”, hanem az „újzsidó” prozeliták és szimpatizánsok számának emelkedésétől is féltek. Az aphrodisziaszi (Kis-Ázsia) feliratokon szereplő 130 névből például 54 istenfélő (theosebeis), vagyis pogány származású, nem körülmetélt kvázi-zsidó található.[5] Nevek hasonló arányban ismertek még Szardeszből, a lydiai Philadelphiából, Trallészból, Milétoszból is.

A zsidóságon belül jelen voltak még a Jézust messiásként elfogadó keresztyén-zsidók. Megtartották a törvényt, részt vettek a zsinagóga életében, de emellett a názáreti Jézus követőjének tartották magukat.

A keresztyénségen belül elég nagyszámú keresztény judaizált, vagyis követett zsidó szokásokat, ugyanakkor a zsidó rituálét meg sem érintették a specifikusan keresztény elemek. A zsidó életvezetés persze lehet álca is az ekkor üldözött kereszténység hívei számára.[6] A judaizálás ellen ír az antiochiai Ignatius még a 110-es évek előtt (Philadelphiaiakhoz írt levél, VI.). A Magnésiabeliekhez írt levél IX. fejezetében leszögezi: „Ezért mi nem üljük meg többé a szombatot zsidó módra, nem ülünk tétlenségben egy teljes napig, 'mert aki nem dolgozik, ne is egyék' (2Thessz 3,10)” . A 4. századból is több judaizáló keresztyén szektáról tudunk. Epiphanius az osszéánusokat említi, mint akik megülik a sábeszt, körülmetélkednek és Jeruzsálem felé fordulva imádkoznak.[7] A kerinthiánusokat szintén általa ismerhetjük meg, „mint akik büszkék circumcisiójukra”.[8] Az ebioniták, és nazarénusok az egész Törvényt tartják. Mindezek az eretnekségek Keleten erősek voltak, főképp: Kis-Ázsiában, Szíriában, Palesztinában.

A zsidóság elleni prédikációk, a Barnabás levél[9] és szárdeszi Melitón húsvéti homíliája[10] által fémjelzett nyomvonalon, szintén jellemzővé váltak. A harmadik századtól kezdve egyre népszerűbb lett a zsidóság elleni teológiai kirohanás, Tertullianustól (160-220)[11] és Cyprianustól (+258)[12] kezdve, Khrüszosztomoszon (344-407)[13] és szír Efrémen (+373) át egészen Ágostonig (354-430).[14] Később a pogromok sem voltak ritkák, például Kürillosz alexandriai patriarcha (412-444) idejében.[15] A zsinagógák elvétele vagy lerombolása keleten az V. században lett általános, nyugaton a VI. századra erősödött fel. Nemegyszer előfordultak erőszakos keresztelések is, főleg a frankok között és Itáliában az V. századtól kezdődően, ez a gyakorlat viszont csak a VI. században vált általánossá. A VII. század elejére pedig Bizáncban, a Frank Birodalomban és Hispániában is elrendelték minden zsidó megkeresztelését. Számolni kell viszont azzal is, hogy az egyházatyák korában és a kereszténységgel szembeállítva a zsidó nem etnikai, hanem vallási kategória; a keresztény vallású, zsidó származású szereplők tehát mint keresztények vannak jelen. Természetszerűleg, hiszen a kereszténység gyökerében nagyon is egy zsidó szekta jellegzetességeit látszik mutatni.

A zsidóság önvédelmét szolgálta az, amikor a nép vezetői érezve a keresztyénség részéről őket fenyegető veszélyt, betoldották a Tizennyolc áldásba az eretnekek elleni kitételt (12. áldás), külön megnevezve a názáreti követőit (hannocrim).[16]

A zsidóság jogainak szűkítését hozta a 4. század. Először a 313. évi Milánói Egyezménnyel a keresztyénség megkapta a religio licita státuszát, s ezzel az új római császár a keresztyénséget is beemelte a védelmet és biztonságot nyújtó legalitás falai mögé. Hamarosan megkezdődött a központi hatalom egyre erősebb keresztyén preferenciáinak érvényesülése a jogalkotásban is. 329-ben történik az első, a zsidóság mozgásterét szűkítő rendelkezéshozatal: ez a krisztianizálás akadályozásának tilalmára vonatkozik, és a már kikeresztelkedett zsidók visszavételének tilalmát vezeti be.[17] 380. február 27-én Theodosius császár a birodalom hivatalos vallásává tette a keresztyénséget.[18] Ennek hatása lett a számos névleges keresztyén, aki szívében megmaradt saját pogány, vagy zsidó vallásánál. A helyi keresztyén zsinatok számos határozatot hoztak a judaizálás ellen: Elvirai Zsinat (300) megtiltotta a zsidók és keresztyének házasságát, mert a zsidó hitetlennek minősül (XVI. kánon), tilos elfogadni a zsidók földekre mondott áldását (XLIX. kánon), egy másik rendelkezés tiltja klerikosok és laikusok számára, hogy elfogadják zsidók meghívását és vendégszeretetét (L. kánon); 341 táján tartott Antiochiai Zsinat kiközösítés terhe mellett tiltja minden klerikusnak, hogy együtt ünnepelje a húsvétot a zsidókkal (I. kánon); a Laodiceai Zsinat elrendelte, hogy szombaton is olvassanak fel az evangéliumokból (XVI. kánon), megtiltotta a keresztyének judaizálását, azaz, hogy szombaton pihenjenek, és elrendelte az „Úr napján” való pihenést (XXIV. kánon)… Hasonló intézkedéseket tartalmaznak az Apostoli Kánonok (Szíria 380 táján). A jogi státusban mindenesetre még nincs változás, a galileai önkormányzat majd csak 425-ben szűnt meg.

2.

Judaizáló Áriusz?

Tétel: Áriusz keresztyénsége nem követ judaizáló gyakorlatot, de teológiai eszmefuttatása nem mentes a judaizmus hatásától!

Igazolás: Áriusz (Areiosz, Arius) tanítása a fennmaradt töredékekből,[19] mint apró kis mozaikdarabkákból áll össze egy aránylag egységes képpé:

-   „Isten nem mindig volt Atya” (οὐκ ἀεὶ ὁ θεὸς πατὴρ ἤν). „Volt olyan állapot, amikor Isten egyedül volt, és még nem volt Atya.” „Isten a maga létében mindenki számára kifejezhetetlen. Nincs senki, aki hozzá hasonló lenne.”

-   A Logosz (Ige) egy teremtmény. „Istennek nem mindig volt Logosza, hanem a nem-lévőből lett.” (Οὐκ ἀεὶ  ἤν ὁ τοῦ θεοῦ λόγος, ἀλλ ἐξ οὐκ ὄντων γέγονεν.) „A Fiú a teremtmények kezdetén (ἀρχὴν τοῦ κτίζεσται) lett”. Tehát „volt, amikor még nem létezett” (ἤν ποτε ὅτε οὐκ ἤν). „Az Atya lényegének nem tulajdonosa, mert teremtmény és alkotás” (οὐκ ἔστιν ἴδιος τῆς οὐσίας τοῦ πατρός – κτίσμα γάρ ἔστιν καὶ ποίημα). „Lényegét tekintve az Atyától idegen és hozzá nem hasonló” (ξένος και ἀνόμοιος κατ’ οὐσίαν τοῦ πατρός). „Istenhez nem hasonló (ἀνόμοιος) és vele nem egylényegű (ἀνομοούσιος).”

-   Két Logosz és két Szophia van. „A Fiú nem igazán és nem természet szerinti Logosza az Atyának, hanem csak egy a teremtmények közül.” „Két Szophia van, az egyik az Isten sajátja (ἰδία), amivel Ő hasonló, a Fiú ebben létesült, és csak az ebben való részesség alapján nevezhető Bölcsességnek és Igének.” „Istenben van egy másik Ige, amely nem a Fiú, és csak az ebben való részesedés által lehet a kegyelem értelmében (κατὰ χάριν) Igének és Fiúnak nevezni.” „Nem ő az Atya igazi (ἀληθινός) és egyetlen (μόνος) Igéje, hanem csak névleg (καταχρηστικῶς) mondják Igének és Bölcsességnek, és a kegyelem révén (κατὰ χάριν) állítják róla, hogy Fiú és Erő (δύναμις).” „A Fiú sok ilyen fogalommal lett elgondolva (ἐπινοεῖται... ἐπινοίαις): Lélek (πνεῦμα), Erő (δύναμις), Bölcsesség (σοφία), Isten Dicsősége (δόξα θεοῦ), Igazság (ἀλήθεια), Képmás (εἰκών), Ige (λόγος), Fény (φώς).” „Logosznak is csak κατ’ ἐπινοίαν nevezik éppen úgy, mint szőlőtőnek, útnak, ajtónak, az élet fájának, vagy bölcsességnek.”  „Sok Erő (δύναμις) létezik, de csak egy van, ami sajátosan természeténél fogva Istené és örökkévaló. Krisztus nem Isten igazi ereje, hanem csak egy a megnevezett Erők közül, amelyek között a sáskákat és a hernyókat ugyanolyan nagy Erőnek nevezik (Jóel 2,25).”

-   Az Ige elszenvedheti a változásokat. „Az Ige természete szerint képes megváltozni (τρεπτὸς) és változékony (ἀλλοιωτὸς).” „Isten előre tudta, hogy jó lesz, előlegezve megadta neki azt a dicsőséget, amit emberként erénye következtében utólagosan szerzett meg. Mert Isten művei alapján, amelyeket Isten előre ismert, olyannak alkotta meg, amilyen most. Nem változatlan, mint az Atya, hanem természete változékony, mint a többi teremtményé.” „A Logosz éppen úgy meg tud változni, mint a Sátán.”

-   „A Logosz az isteni léttől idegen (ξένος) és attól elkülönített (ἀλλότριος).” „Még ha mondják is, hogy Isten, de nem igazi, csak kegyelmi részesség alapján, mint ahogyan az összes többi is, így ő is csak névleg mondható Istennek.”. „Ahogyan az összes létező lényegét tekintve idegen Istentől és hozzá nem hasonló, így az Ige is idegen tőle és semmiben nem hasonlít az Atya lényegéhez és tulajdonságához, hiszen a keletkezett és teremtett dolgokhoz tartozik és azok egyike.”.

-   „A Logosz nem tökéletesen (τελείως) és pontosan (ἀκριβῶς) ismeri és látja az Atyát.” „Amit megismer és lát az Atyából, azt saját mértékének arányában látja és ismeri meg, ahogyan mi is képességünk arányában ismerjük meg Őt.” „Akinek kezdete van az nem képes a kezdet-nélkülit megismerni.”

-   „A Fiú a saját lényegét sem ismerheti pontosan úgy, ahogyan az van.” „Hiszen az Atya akaratából lett valóságosan különálló léte (ὑπῆρξεν ἀληθῶς)”

-   „Az Isten nem minket teremtett a Fiúért, hanem a Fiút miattunk.” „Amikor Isten elhatározta, hogy megalkotja az embert, először megalkotta a Fiút és vele, mint egy eszközzel (ὄργανον) teremtett meg minket.”

-   Három egymáshoz nem hasonlító hüposztaszisz van: „Természet szempontjából megosztott, elkülönült, eltérő és egymástól idegen, s nem is részesedik egymásból az Atya, Fiú és a Szentlélek lényege.” „A végtelenségig különböznek egymástól a lényeg és a dicsőség tekintetében.”

A Fiú változékony természete folytán, ami logikailag a kereszthalál elszenvedése miatt szükséges, akár bűnt is követhet el, még nem tette meg, de az csak saját elhatározásán múlik, hogy mikor történik meg.[20]  Változékonysága potenciálisan annyira veszélyessé teszi, hogy Áriusz a Sátánhoz hasonlítja.

     A fent áttekintett tanítások jól mutatják, hogy Áriusz Krisztus képe elsődlegesen a héber gondolkodásmód, azon belül is az Ószövetség szigorú monoteizmusának örökségét őrzi. Miközben a patripassionismus isteni személyeket egybemosó tévtanával szemben védekezett Áriusz, próbálta megvédeni az Isten egyetlenségét is.[21] Ezért egymás alá rendelte a személyeket, ezzel a Szentháromság egy hierarchikus létfokozatokból álló hármasság lett. Áriusznál a három egymástól lényegileg különböző személyről olvasunk. Tanrendszerének kiindulópontjává a teremtést tette, és így adott választ a Krisztus személyére, és a megváltásra vonatkozó kérdésekre. Az újszövetségi kinyilatkoztatást ezzel háttérbe szorította, és a megváltás is elveszítette jelentőségét. Krisztus egy egyszerű erkölcsi példává vált, aki Istennél kevesebb, de az embereknél több. Mivel Jézust, az embert állítja a középpontba, ezért rokonságban van a zsidó-keresztyén krisztológiával. Kapcsolata nem közvetlen vele, hanem az Órigenész saját tanításába beépített angyal-krisztológián, és egy sor más tradíción alapul. Az Órigenésznél mértékkel felvett zsidó apokrif elemek az arianizmusban túlburjánzottak.

Áriusz, ha tanításával kedvez is a judaizálóknak, de kegyességében nincs nyoma a zsidó gyakorlatoknak; ha lett volna azt bizonyára szóvá tették volna ellenfelei. Ezzel szemben az ariánizmust támadó egyházi írók gyakran csak együtt említik a zsidókat és ariánusokat, mint a Krisztus tanítását el nem fogadókat, vagy elferdítőket, mint például Khrüszosztomosz: A papi méltóságról című írásában,[22] vagy Epiphaniosz Panarion-jában.[23] Máshol eljutnak odáig, hogy tanításuk miatt zsidóknak nevezik az ariánusokat: Athanasziosz: Minden eretnekség ellen írott művében,[24] vagy alexandriai Kürillosz Szentháromságról írt művében, ahol egyenesen azt olvassuk: ’Αρειανῶν ’Ιουδαῖοι, τὸν ὅλως εἰπεῖν θαῤῤήσαντα.[25] Hasonló összehasonlításokkal találkozunk nüsszai Gergelynél[26], nazianszoszi Gergelynél[27] is. Athanásziosznál van egy érdekes utalás, ami első hallásra félreérthető lehet: a zsidók módjára viselkedő ariánusok-ról,[28] de a szövegkörnyezetből kiderül, hogy itt is tanbeli érvelésről van szó a Fiú istenségét tagadókkal szemben és nem judaizáló kegyességgyakorlásról.

3.

Zsidógyűlölő Khrüszosztomosz?

Tétel: Khrüszosztomosz a gyakorlatban nem volt zsidógyűlölő, tehát a klasszikus értelemben vett antiszemita, de egyes megfogalmazásai alkalmasak a gyűlöletkeltésre: Krisztus gyilkosság vádja.[29]

Igazolás: Khrüszosztomosz igehirdető volt. Szónoki képességét arra használta, hogy lelkeket nyerjen meg a Krisztus ügyének. Küzdenie kellett a gyülekezetben három irányból is fellépő tévtanításokkal szemben. Először az ariánusokkal (anomoiosz-t vallók) vitázott; majd a hamis gyakorlatok, például zsidó tradíciók megtartása ellen prédikált, mert sokszor különbnek tartották azokat a keresztyén szokásoknál; harmadszor fel kellett lépnie a pogány világ külső nyomása ellen: pogány restauráció, elvilágiasodás.

A zsidók ellen elmondott beszédeinek sem a kiindulópontja, sem a célja, s így tartalma sem a zsidó emberek ellen irányul, hanem a keresztyénségen belül gyökeret vert zsidó szokásokat akarja kiirtani. S ennek megfelelően választja meg műfaját. Véleményét pszogosz-ként, (invektiva) azaz a vádbeszédként önti formába és mondja el.[30] A berögzült szokásokra ugyanis nem hatnak az észérvek, de annál inkább a gúny, az irónia és a becsmérlés, amit a szónok túlzásokkal, tények elhallgatásával és összehasonlításokkal ér el. Így Khrüszosztomosz antijudaizmusa egy hitvédelmi antijudaizmus, amely a keresztyénségen belüli judaizálásnak úgy próbálja elejét venni, hogy a Krisztus utáni, de Jézus nélküli judaizmus létjogosultságát vitatja el. Ehhez használt fel János olyan érveket, mint a Krisztus gyilkosság vádja (Hom 1.4.6; 1.6.3.; 1.7.2.); az elvetett, törvénytelen, istentelen nép fogalma; ebben az összefüggésben nevezi a zsinagógát „démonok lakóhelyének” (Hom 1.3.3; 1.6.6.) és „latrok barlangjának” (Hom 1.3.1; 5.12.12.). Ami nem Khrüszosztomosz találmánya, hanem korának sajátja.[31] Ezt számon kérni a holocaust kapcsán Jánoson olyan mint a XVI. század hitvitáinak gúnyrajzkészítőit vádolni mondjuk a katolikus írek és a protestáns angolok szembenállása és teszem azt az IRA terrorcselekményei miatt. Ott van a háttérben, de van közben még néhány évszázad, amely a teológiai, elméleti hitvédelemtől – vagy éppen attól függetlenül is, de eljuttatta az emberiséget a gyilkosságig, a népirtásig és a terrorizmusig. Ez egyfelől nem jelentheti azt, hogy azonosulnunk kell a János által elmondottakkal, de mégsem engedi meg másfelől a Khrüszosztomosz neve elé odatenni az antiszemita jelzőt.  

4.

Az egylényegűség dogmája és a zsidóság

Az Atya és a Fiú egylényegűségét kimondó niceai dogma véglegesítette a keresztyénség leszakadását a zsidóságról. 325 után már egyértelmű, hogy a keresztyénség nem a zsidóság egyik szektája. A IV. századtól a keresztyénség olyan alapot kapott, amelyen a zsidóságtól független tanrendszerét ki tudta dolgozni. A modern judaizáló csoportoknak – nem tippként mondom - ezért Nicea elé kell visszamennie tanbelileg, ha közös nevezőre akarja hozni a zsidóságot és a keresztyénséget; de ezzel éppen a keresztyénség lényegét tagadja meg. Hiszen lemond Jézus Krisztus istenségéről. Példának tökéletes a XVI. Századi spanyol származású Servet Mihály, valamint az unitárius Dávid Ferenc és társainak szándéka, amikor a Szentháromság dogmájának tagadásánál érvként szerepel a zsidók és muszlimok felé folytatandó sikeres misszió víziója.[32]

Egy történelmietlen záró kép: Képzeljük el, hogy Julianus pogány restaurációja sikerrel jár. A keresztyénség nem lesz államvallássá. Felépül a jeruzsálemi templom. Felerősödnek a keresztyénségen belül a judaizáló gyakorlatok. Az Atya és a Fiú egylényegűsége tévtanításnak számít, mivel a világ nem csak felnyögött mert ariánus lett, hanem rezignáltan tudomásul is veszi azt.

Egy összegző záró kérdés: Mennyi idő kell ahhoz, hogy egy ilyen világban egymásra találjon a judaizáló gyakorlat és a Jézus Atyával való egylényegűségét tagadó tanítás?

Sándor Balázs

---

[1] K. R. STOW Alienated Minority - The Jews in Medieval Latin Europe, London 1992. 10.

[2] A téma részletes áttekintését lásd. MARCEL SIMON Verus Israel, Paris 1948. Angol fordítása: Oxfordban jelent  meg 1986-ban. A téma megoldást kereső pozitív olvasatát adja magyar nyelven, igaz főleg a XX. századra vonatkozóan, de történeti felvezetéssel: TATAI ISTVÁN Az egyház és izrael, Budapest 2010. A holocaust felől vizsgált negatív lenyomata pedig VATTAMÁNY GYULA „Verus Israel” Vázlat az óegyházi antijudaizmus retorikájáról, Világosság 41. [2000. 8-9.] 102-119.

[3] A pellai zsidókeresztyén Ariszton munkája az óegyházban elég népszerű volt: idézte Euszébiosz a Bar-Kokhba lázadással kapcsolatban; Órigenész védelmébe vette Kelszosszal szemben; Jeromos is használta a Galata levélhez írt kommentárjában.

[4] K. R. STOW Alienated Minority - The Jews in Medieval Latin Europe, London 1992.14.

[5] Lásd: GRÜLL T. Kőbe vésett emlékezet, Késő-antik zsinagógák feliratai, Jószöveg Könyvek, Sorozatszerkesztő: Dr. Fóti Péter, Budapest 2003, 131. kk. 

[6] Amint arra Stow rámutat, STOW, u. o. 1992, 21. 

[7] Epiphanius Panarion, 19.1.5.1.

[8] Epiphanius Anacephalaiosis, 51.8.

[9] Lásd: F. R. PROSTMEIER Antijudaismus im Rahmen christlicher Hermeneutik. Zum Streit über christliche Identität in der Alten Kirche Notizen zum Barnabasbrief. Zeitschrift für Antikes Christentum, New York 2002/6. 38-58. 

[10] Az 1940 óta ismert mű antijudaizmusa a 2Móz 12 értelmezése közben egészen az istengyilkosság vádjának megfogalmazásáig jutott.

[11] Tertullianus Adversus Judaeos.

[12] Cyprianus A bizonyságok három könyve Quiriniushoz - a zsidók ellen. (Testimoniorum libri III ad Quirinum – adversus Judeorum). Melyben a szerző a zsidóság viszonyát tárgyalja a Szentíráshoz és az egyházhoz. Ennek a műnek Cyprianus-i szerzőségét vitatja CHARLES BOBERTZ An Analysis of Vita Cypriani 3.6-10 and the Attribution of Ad Quirinum to Cyprian of Carthage, Vigiliae Christianae 46 (1992), 112-128.

[13] Aranyszájú János a későbbi konstantinápolyi patriarcha (397-403) még Antiochiában mondta el 386-387-ben Adversus Judaeos címen hírhedtté vált nyolc homíliáját. Lásd: PG 48, 843-942.  

[14] Ágoston nem sokkal halála előtt 429-ben írta értekezését a zsidók ellen (Tractatus adversos Judaeos).

[15] Kürillosz főpapsága idején nem csak a novatianusokkal és a pogány filozófusokkal (Pl.: Hüpatia) számolt le Alexandriában, hanem a helyi zsidósággal is.

[16] Ennek a betoldásnak a datálásáról megoszlanak a vélemények. Tény, hogy a IV. századra egyes helyeken már szerepel benne, mert Jeromos és Epiphaniosz hivatkozik erre, s ezt a kairói Genizában talált két szöveg is bizonyítja. Erről, s ennek irodalmáról lásd: D. FLUSSER: A judaizmus és a kereszténység eredete. Zsidó Tudományok. Múlt és Jövő Könyvek. Bp. 1999. 485. 492. p. Vannak, akik egészen korai időszakra datálják a betoldás időpontját. Lásd: N. KRAUSZ A talmud bölcsei, Az ősi forrás 3. Budapest 1993, 112-114. A szerző itt a Talmud alapján Smuél Hákátánt nevezi meg e kitétel megfogalmazójának, aki a Szentély lerombolása előtt élt. A zsidók vezetői már ekkor „eretnek szektának –minimnek- tartották a kereszténység követőit, és a bölcsek tartózkodtak a velük való kapcsolattól.” KRAUSZ u.o. 92. 

[17] A. LINDER The Jews in Roman Imperial Legislation, Jerusalem 1987, 124-126. 

[18] MOMMSEN – MEYER Theodosiani libri XVI, Berlin 1905, 16. 1. 2.

[19] Áriusz, a szóban hirdetett tanítását, ami elítélését is okozta, később a Thaleia című művében fejtette ki részletesen, ez az alkotás viszont töredékesen, az azt elítélő szerzők írásaiban maradt fenn. Kortárs szerzők műveiben megmaradt Áriusz három levele (nikomédiai Euszebioszhoz, Alexandrosz püspökhöz és Constantinus szászárhoz). Szövegét lásd: Szent Athanásziosz Művei-nek függelékében. In: Ókeresztény Írók 13. 557-563. p. A töredékesség egyoldalúságot is jelent, hiszen csak azok a részletek maradtak ránk Áriusz neve alatt, amelyek kiközösítését okozták. A kortárs szerzők következő műveiben találhatóak hiteles részletek:  alexandriai Alexandrosz: Ἑνὸς σώματος kezdetű körlevele, Athanásziosznak az Első beszéd az ariánusok ellen, és a Levél Egyiptom és Líbia püspökeihez, valamint A Niceai Zsinat határozatáról és A Zsinatról címet viselő írásaiban. R. LORENZ: Arius judaizans? Forschungen zur Kirchen- und Dogmengeschichte 31. kötete. Vandenhoeck and Ruprecht Göttingen 1980. 38-47. p. alapján. Áriusz tanításának összegzéséhez lásd még: A. GRILLMEIER: Jesus der Christus im Glauben der Kirche. Band 1. Von der Apostolischen Zeit bis zum Konzil von Chalcedon (451). Herder, Freiburg im Breisgau. Sonderausgabe der 3. Auflage von 1990. 2004. 356-373. p. Itt a szerző függelékként 41 pontban sorolja fel „Áriusz istenkáromlásait” Athanásziosz művei alapján (372-373. p.). Valamint R. WILLIAMS: Arius: Heresy and Tradition. London: Darton, Longman & Todd, 1987. Magyarul az ariánus vita lefolyását mutatja be: H. CHADWICK: A korai egyház. Osiris Kiadó, Bp. 1999. 119-126. p.

[20] Szent Athanasziosz Művei, Ókeresztény Írók 13. 611.

[21] Áriusz ugyanis az Alexandrosz patriarcha által képviselt órigenészi tant, hogy „a Fiú időtlenül, örökké születik az Atyától” - nem fogadta el. Ez a tanítás viszont az alexandriai teológia szerves részét képezte. Részletesen lásd: SOMOS R.: Az alexandriai teológia. Paulus Hungarus – Kairosz Bp. 2001. 242-247. p. Eredetileg Áriusz nem a Fiú istenségét tagadta, hanem arra kérdezett rá: „Mit jelent a Fiú istensége?”; azonos-e az Atya istenségével, vagy mivel az Atyától vette kezdetét, ezért a Fiú istensége csak másodlagos, alárendelt az Atyának. A vita ilyen jellegű megközelítésének részletesebb kifejtését lásd: Aranyszájú Szent János: A Felfoghatatlanról és az Egyszülött dicsőségéről. Kilenc prédikáció az ariánusok ellen. Fordította, jegyzetekkel és magyarázatokkal ellátta, a bevezetést és az utószót írta: Perczel István. Odigitria – Osiris Bp. 2002. utószavát 241-280. p.

[22] Khrüszosztomosz De sacerdotio 4,4. Egy olyan felsorolást találunk itt, amely azokat a tévtanokat tartalmazza, amelyeket a keresztyén papnak le kell győznie: görögök, zsidók, manicheusok, Valentinosz, Marcion, zsidók, ariánusok, Szabelliosz követői.

[23] Epiphanius Panarion III. 229,15

[24] Athanasius Sermo contra omnes haereses, PG 28. 508,4; 516,32. A témakör, amelyben előjön az összehasonlítás: csak az Atya van öröktől fogva, minden más teremtmény.

[25] Azaz: „Az ariánusok zsidók, akik mind vakmerőségeket beszélnek.” Cyrillus Alex. Η ΒΙΒΛΟΣ ΤΩΝ ΘΗΣΑΥΡΩΝ. ΠΕΡΙ ΤΗΣ ΑΓΙΑΣ ΚΑΙ ΟΜΟΟΥΣΙΟΥ ΤΡΙΑΔΟΣ PG 75. 556,31. A magyarázott rész: Én és az Atya egy vagyunk.

[26] Nüsszai Gergely Ep. 3.8,6.

[27] Nazianszoszi Gergely Oratio 2. PG 35. 445,11. Oratio 33. in: PG 36. 233,46.

[28] Athanasius De decretis 2,1,2.

[29] PERCZEL I. : Hol kezdődik a keresztény antiszemitizmus. Holmi XV. Évf. 2003/7. 946-951. p. írásában összegzi Khrüszosztomosznak a zsidók ellen elmondott homíliáinak kutatástörténetét: „E prédikációkkal lényegében a történészeknek három csoportja foglalkozott-foglalkozik. Részben a korai antiszemitizmus kutatói… Csak néhány név: James Parkes, Marcel Simon, Joseph Vogt, N. R. M. de Lange, A. J. Visser.” Ide sorolja Vattamány Gyulát is. „A második csoportba viszont olyan tudósok tartoznak, akik életük egy részét Aranyszájú János művei tanulmányozásának szentelték… Ennek az irányzatnak legfontosabb képviselői Adolf-Martin Ritter, Anne-Marie Malingrey és Rudolf Brändle.” Az ő munkásságukat követte, saját bevallása szerint, Perczel István is. „Végül Robert Wilken egymagában képviseli a harmadik irányzatot, a késő ókor kutatóiét.”

[30] A. M. RITTER: Erwägungen zum Antisemitismus in der Alten Kirche: Acht Reden über die Juden. In: Moeller – Ruhbach (eds): Bleibendes im Wandel der Kirchengeschichte. Festschrift H. von Campenhausen. Tübingen, 1973. 71-91. p. – írásában vetette ezt fel, amit számosan el is fogadtak. De sokan vitatkoznak vele, mint például magyar nyelven: VATTAMÁNY GY, aki Aranyszájú Szent János: Beszédek a zsidók ellen. Fordítás kiadásának bevezetőjében is vitatkozik ezzel: 27. p. Wesley János Lelkészképző Főiskola. 2005.

[31] Ezt igazolja monográfiájában J. N. D. KELLY: Aranyszájú szent János. Szerzetes, prédikátor, püspök. Paulus Hungarus – Kairosz Bp. 2011. 89-95. p. is. Ő utolsó érvként még felhozza, hogy „János bukásakor legkitartóbb támogatói éppen a konstantinápolyi zsidók voltak.” (95. p.)

[32] Lásd: BUCSAY M. : A protestantizmus története Magyarországon 1521-1949. Gondolat Kiadó, Bp. 1985. 78. p.