2013. október 16., szerda

Hitvallásaink aktualitása



Református Egyházunkban a Hitvallás Éve van. 450 éve jelent meg először a Heidelbergi Káté – sőt lassan elérkezik a harmadik kiadás évfordulója is. De mit ér az évforduló, ha csak a Múzeumok profitálnak belőle? Ha már csak egy-egy kiállításra, vagy hangversenyre, esetleg egy újabb fordításra, ne adj Isten kommentárra futja az örökösöknek – akkor mit ér a hit egykori megvallása?

I.
Mire is jó egy régi hitvallás? Az Apostoli Hitvallás ősét egy római keresztelési hitvallásban szokták keresni, amelynek gyökerei a 2. századba nyúlnak vissza. Erre hivatkozik Tertullianus, illetve egyházi rendjében Hippolytus, mint bevett hitvallásra. Egyébként elég régi az a kilences tagolású hitvallási formula, amellyel egyiptomi és római szövegekben gyakran találkozhatunk:
„Hiszek Istenben,
az Atyában,
a Mindenhatóban,
és Jézus Krisztusban,
az ő egyszülött Fiában,
a mi Urunkban,
és Szentlélekben,
a szent egyházban,
és a test feltámadásában.”
Ennek Krisztusról szóló részét egészítették ki az 1Kor 15,3kk kötött formában elterjedt hitvallásával, s a hiányzó elemek a Szentírás egyéb helyeiről kerültek be az Apostolicumba:

„Mennynek és földnek Teremtőjében”
1Móz 1,1; 1Móz 14,22
„Aki fogantatott Szentlélektől”
Mt 1,18b. 20d.
„Született”
Mt 1,16
„szűz Máriától
Lk 1,27
„Szenvedett Poncius Pilátus alatt”
Mt 27,2; Mk 15,1; Jn 19,1-3
„Megfeszítették”
Mt 27,35; Mk 15,24-25;
Lk 23,33; Jn 19,17-20
„Meghalt”
1Kor 15,3
„és eltemették”
1Kor 15,4a
„Alászállt a poklokra”
1Pt 3,19-20; 4,6
„Harmadnapon feltámadt”
1Kor 15,4c
„a halottak közül”
1Kor 15,12b
„Fölment a mennybe”
Mk 16,19; ApCsel 1,9
„Ott ül a mindenható Atya Isten jobbján”
Mk 16,19; Ef 1,20; Kol 3,1;
Zsid 1,3; 1,13; 8,1; 12,2
„Onnan jön el ítélni élőket és holtakat”
Jn 5,22; ApCsel 17,31; 2Tim 4,1;
1Pt 4,5; Jel 20,11-15
„Egyetemes anyaszentegyházat”

„Szentek közösségét”
ApCsel 26,18; 1Kor 1,2; 2Kor 1,1; 8,4;
1Pt 2,9; 1Jn 1,3
„Bűnök bocsánatát”
Mt 26,28; Lk 24,47; ApCsel 2,38; 26,18;
Ef 1,7; Kol 1.14
„Örök életet”
Mt 25,46; Mk 10,30; Jn 3,16; 3,36;
Rm 5,21; 6,22-23

Az Apostoli Hitvallás végső formáját a IV. században nyerte el. De hogyan? Kinek a keze által? Ennek megválaszolásában segít bennünket az Apostolicum egyik első fennmaradt szövegváltozata, amely ankürai Markellosz (+374) Róma püspökéhez, Iuliushoz, ha úgy tetszik I. (szent) Gyula pápához (337-352) írt levelében olvasható. Markellosz Anküra püspökeként részt vett a 325. évi Niceai Egyetemes Zsinaton. Az egylényegűség védelmében fellépett Áriusszal és követőivel szemben ezért Athanásziosszal együtt Rómába száműzte a császár. Nyugaton viszont enyhén szabelliánus szentháromságtana miatt kételkedve fogadták az ankürai püspököt. Ezért kellett Róma püspökéhez benyújtania Markellosznak igazhitűségét igazoló levelét, amely igazából egy hitvallás.
Markellosz levelének a középső részében található a később Apostoli Hitvallásként ismertté vált hitformula korabeli változata:
„Hiszek a mindenható Istenben.
És Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki a Szentlélektől és szűz Máriától született, Poncius Pilátus alatt megfeszíttetett és maghalt és a harmadik napon feltámadt a halottak közül, felment a mennybe és ül az Atya jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
És Szentlélekben, a szent egyházat, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását, az örök életet.”
A témával foglalkozó tudósok egy része szerint ez a három cikkelyből álló hitvallás egy régi római, vagy ankürai hitvallás átvétele lenne; de ennél sokkal meggyőzőbb Markus Vinzent érvelése[1], mely szerint Markellosz a saját keleti hagyományát ötvözte a Rómában megismert Regulae fidei-vel[2], s így alkotta meg saját hitvallását – ütköztetve azt ellenfelei nézeteivel.
Ismerősebben hangzik talán a Róma által terjesztett eredet-monda, amelynek hiteles nyomai a IV. században élt Rufinuszig nyúlnak vissza: „A mennybemenetel után tíz nappal, amikor a tanítványok a zsidóktól való félelem miatt összegyűltek, az Úr elküldte az ígért Vigasztalót. Midőn pedig az Ő eljövetele által izzó vas módjára felhevültek, és minden nyelven való jártassággal betöltettek, elkészítették a hitvallást. Péter azt mondta: Hiszek Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. András azt mondta: És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött fiában, a mi Urunkban. Jakab azt mondta: Aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától. János azt mondta: Szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett. Tamás azt mondta: Alászállt a poklokra, harmadnapon halottaiból feltámadott. Jakab azt mondta: Felment a mennyekbe, ül a mindenható Atya Istennek jobbján. Fülöp azt mondta: Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat. Bertalan azt mondta: Hiszek Szentlélekben. Máté azt mondta: Az egyetemes szent egyházat, a szentek egyességét. Simon azt mondta: A bűnök bocsánatát. Taddeus azt mondta: A test feltámadását. Mátyás azt mondta: Az örök életet.[3]
            Mi történt tehát a IV. századi Rómában? Az ősök hite kiegészült a Szentírás alapján. Mégpedig oly kifejezően, hogy hamar elfogadásra talált és el is terjedt. Markellosz saját hitét vallotta meg, de ezzel az egyház hitét sikerült megfogalmaznia.

II.
Minden hitvallást meg kell, hogy előzzön a megtérés. S minden megtérés a hit megvallásával folytatódik (Róm 10,10). Nem volt ez másként a XVI. századi Pfalzi Választófejedelemségben sem. A katolikusnak született III. Frigyest is megszólította az Úr. Bibliaolvasó ember lett – a kortársak szerint: Kegyes Frigyes – aki maga tudott dönteni, a Szentírás alapján, az úrvacsora vitás kérdéseiben – így tette magáévá a helvét irány tanítását. Viszont így nem esett az 1555. évi Augsburgi Vallásbéke hatálya alá. Hitét meg kellett tehát védenie – ennek gyümölcse a Heidelbergi Káté, sőt a II. Helvét Hitvallás is! Mit tett Ursinus és Olevianus kegyes Frigyes udvarában? Az egyház korábban megfogalmazott hitét magáénak vallotta, ezt fejezte ki az Apostoli Hitvallás átvétele. De kifejtette, hogy hogyan érti a Szentírás alapján az ősi szöveget – nem átírta, még csak át sem értelmezte, csak aktualizálta. Nem állt meg az egyszerű elfogadásnál, hanem továbbment! Levonta a következtetéseket, s ezzel ezer év emberi hagyományától szabadította meg az egyházat. Mire gondolok? Például a mennybemenetel kapcsán kifejti a Krisztus kettős természetéről szóló tanítást, aminek az úrvacsora-tanban meghatározó szerepe van. Ugyanilyen a Krisztusról mint egyetlen megváltóról szóló tétel, amely Mária, és a szentek közbenjárását, valamint a pápa hatalmát kérdőjelezi meg.
A Heidelbergi Kátét, és a II. Helvét Hitvallást fogadták el magyar református eleink is hitvallásuknak. Amellett, hogy magukénak vallották az Apostoli Hitvallást, az óegyházi hitvallásokat (a négy első zsinat hitvallását és az Athanasiumot). De, ahogy a világon nem minden református ezt a két reformáció korabeli hitvallást nevezi meg hite összefoglalásának, hanem például a skótok a Westminsteri Hitvallást és Kátékat; ugyanígy a magyar reformátusoknak is keletkeztek hitvallásaik, mégpedig nem is kevés, és nem is kis hatásúak. Itt Zemplénben elég utalni a Tarcal-Tordai Hitvallásra (1561/1563), vagy a tarcali lelkész Siderius Kátéjára (1597). Mégsem ezek a mai magyar reformátusság zsinat által elfogadott aktuális hitvallásai.
Status confessionis – hitvallási helyzet: nem csak régen voltak ilyen helyzetek, ma is vannak hitvallási helyzetek. Sőt szerintem egyre több, de a posztmodern emberi kerüli ezeket… Nem titkolhatjuk el hitünket. Krisztus is akkor fog rólunk vallást tenni mennyei Atyja előtt, ha mi is vallást teszünk Róla! A mi hitvallásaink ma hangzanak el. Értik a kortársaink? Aktuális a mi hitvallásunk? Kifejezi maradéktalanul a mi hitünket?

III.
Mitől aktuális egy hitvallás?
Gondoljunk a reformáció forrongó időszakára, amikor a mi eleink nem értettek egyet Servéttel Mihállyal, Blandratáékkal, Dávid Ferenccel, akik azt mondták a Szentháromság nincs benne a Bibliában, az csak emberi találmány – hanem elfogadták az egyházatyák által kidolgozott szentháromságtani és tegyük hozzá krisztológiai tantételeket – változtatás és kiegészítés nélkül! Az első zsinatok hitvallásait aktuálisnak tartották a szentháromságtagadók tévtanításaival szemben. –Tehát aktuális egy hitvallás, ha annak tantételeit még elfogadják, vallják.
Zajlik egyházunkban a liturgia reformja (majd három évtizede) – honnan lehet a Szentíráson kívül hiteles eligazítást kapni, hogy mindaz, amit majd közzétesznek és elfogadásra javasolnak, az a mi hitünk szerint való, és összhangban van korábbi Ágendáinkkal? Persze, hogy a hitvallásból. Egyezik azzal? Annak útmutatását követi, vagy nem? Ha nincs ilyen kapaszkodónk, hitvallásunk, akkor bajban vagyunk… Hála Istennek van. S egyéb kérdésekben is elővehetjük a hitvallásainkat és eligazítanak. – Mert egy hitvallás akkor aktuális, ha eligazítást ad ma is hitbeli kérdésekben.
A hitvallás nem csak hitből fakad, hanem egy aktuális, jó hitvallás hitet is ébreszt. Olvassuk el ehhez a Róma 10,11-17-et! A hit hallásból – a hitetlenek a hívők hitvallásából értesülnek a hit dolgairól. Ez pedig óriási felelősség? Aktuálisak, jók, hitet ébresztőek a mi hitvallásaink? No ez az, ami már nem csak a szövegen múlik, hanem azon hogyan is használjuk… Az evangéliumot, és evangéliumi hitvallásainkat ne szégyelljük, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe (Róma 1,16-17)! A hitvallást megfogalmazó szerzők hitéből táplálkozik a mi hitünk, a mi hitünkből pedig az utánunk jövő nemzedék! Ha nincs hitünk, akkor nem a hitvallásainkkal van a baj! Nem új hitvallást és kátét kell írni, hanem hitet ébreszteni! A mi felelősségünk is, hogy amikor visszajön az emberfia talál-e hitet a földön!

IV.
A ma emberének vannak kérdései, sőt kételyei a hitvallásaink aktualitását illetően. Tekintettel arra, hogy a Heidelbergi Káté a saját korának kérdéseire válaszolt, s annak a kornak a nyelvén válaszolta meg a kérdéseket – aktuális még ma is? Vannak olyan pontok, amelyek mentén némelyek revízió után kiáltanak:
1.     Nem ad választ mai kérdésekre: az élettel kapcsolatos bioetikai problémakör (anti-bébi tabletták, abortusz, eutanázia, transzplantáció, géntechnológia, nanotechnológia); a modern technika adta lehetőségek (számítógépek, kommunikációs eszközök, műholdak, atomenergia); a globalizálódó gazdaság kihívásai; az atomizálódó társadalom tapasztalatai…
2.     A lélek halhatatlansága és a test-lélek szétválasztása a feltámadásnál sokak szerint a platóni filozófia hatását mutatja, szemben a Szentírás egységes emberképével (57. kérdés-felelet).
3.     Krisztus isteni és emberi természetének túlságosan éles elválasztása még Barth szerint is „teológiai üzemi baleset” (theologischen Betriebsunfall) (47-48. kérdés-felelet).
4.     A 80. kérdés éles polémiáját sokan bántónak tartják.
5.     A megigazulás kérdésében az evangélikusok és a katolikusok már megegyeztek egy egységes formulában, amikor 1998. június 25-én kiadták a Közös nyilatkozat a megigazulás tanításáról az Evangélikus Világszövetség és a Katolikus Egyház között – címet viselő egyezséget. Ez kimondta, hogy: „Közösen valljuk: Egyedül kegyelemből, Krisztus üdvözítő művébe vetett hitben, nem saját érdemünk alapján fogad el minket Isten és kapjuk a Szentlelket, aki megújítja szívünket, képessé tesz és felszólít jó cselekedetekre.

V.
            Vizsgáljuk meg a legégetőbb ponton a Heidelbergi Káté aktualitását! Ott, ahol a legtöbb kritikát kapta: a 80. kérdésnél…
Folytassuk ott, ahol mások abbahagyták. A jelenleg miniszterként szolgáló református lelkész, Balogh Zoltán azzal zárta Barsi Balázs (OFM) a Magyarországi Ferences Rendtartományokat egyesítő provinciális és Dr. Szabó István református püspök eucharisztiáról folytatott beszélgetését: „ha a keresztyének közelebb akarnak kerülni egymáshoz, akkor előbb Krisztushoz kell közeledniük”.[4] Ezt maradéktalanul elfogadva meg kell jegyeznem, ez nem jelenti azt, hogy a mondat fordított irányban is igaz, azaz: ha egymáshoz közeledünk, akkor bizonyosan Krisztushoz is közelebb kerülünk.
            Miről szól a Heidelbergi Káté 80. kérdés-felelete? Számtalan válasz létezik erre a kérdésre. Van közte nyugodtabb és van indulatosabb, van önmarcangoló és van dühösen támadó – most „harag és elfogultság nélkül” keressük erre a választ.
            Barsi Balázs válasza nyomán érdemes elindulnunk, aki szerint „az eucharisztia különböző egyházfogalmat takar, és leginkább egyháztani kérdés, amelyben nem lehet egység, érdemesebb inkább az egyház struktúráján elgondolkodni”. Nem azért, mert Fekete Zsuzsa beszámolója szerint Szabó István is egyetértett ezzel a válasszal: „A püspök egyetértett abban vitapartnerével, hogy egyháztani differenciáról, és eltérő egyházfogalomról beszélnek.”. Hanem, mert valóban elfogadható ez a megközelítés, viszont szakmailag kevés! Mi most nem érhetjük be ennyivel. Én legalábbis szeretnék most továbbmenni! Az eltérő sákramentumértelmezések mögött meghúzódó különböző egyházképek hátterében ugyanis nem azonos Krisztus-kép található!
A II. Vatikáni zsinat idején felületesen szemlélődők azt gondolhatták, hogy a reformáció egyházainak létét ezután már csak a puszta protestáció fogja jelenteni. Róma örök ellenzéke lesz a protestantizmus – ha egyáltalán fennmarad. Az egyház minőségének egyetlen objektív, és tegyük hozzá legitim mérési módja mégis, még ma is a Krisztushoz való viszonyában van. A reformáció közismert jelszavai ezt fogalmazták meg: Solus Christus! – Sola Scriptura! – Sola Gratia! – Sola Fide! Ezek egymásra épülve kiadják a reformáció teljes rendszerét. S ma sem tudunk találóbban rávilágítani hitünk lényegére egy katolikusnak. Elég ugyanis megkérdeznünk: Kinek hiszel inkább: a Tanítóhivatal által kidolgozott egyházi tanításnak, vagy magának Jézusnak, akiről az egyház tanít? Ha kérdésed van Istenhez, esetleg szeretnél Hozzá közelebb kerülni, akkor a paphoz szaladsz, vagy kinyitod a Bibliádat és imádkozol?
Az eltérő egyházkép a sákramentumokkal a különböző Krisztus-képből adódik. Ez nem jelenti azt feltétlenül, hogy más-más Krisztust imádunk – de gyakran mégis egymástól eltérő módon mutatjuk Őt be a világnak. Csak egyszerűen, ugyanazt is másként látjuk.
-       Mi úgy látjuk Krisztust, hogy mikor összegyűjtötte az elhívottakat, nem üdvintézményt alapított. A tanítványokból nem papokat, püspököket, patriarchákat, és pápákat nevelt, hanem apostolokat – mai értelemben misszionáriusokat, gyülekezet-alapítókat és -gondozókat. Tehát az Ige szolgálatába állította őket, nem az egyházéba!
-       Nem bűnbánati és szentségi rítusokat gyakoroltatott tanítványaival, hanem megváltotta a világot. Szétfeszítette a meglévő kereteket, azzal, hogy teljesítette az Atya ígéretét.
-       Krisztus az Őt követőket nem egy tanítvány helytartóságára bízta, mondván, hogy néha majd Ő is megjelenik, mint uralkodó; hanem a Pártfogó, a Vigasztaló Szentlélekre.
Markáns különbségek! Az ökumenizmus ezt csak elkeni a maga népiesen megnyilvánuló szlogenjeinek teológiai és közegyházi megélésével: „Ugyanazt az Istent imádjuk!” „Ugyanaz a Krisztusunk…”. Krisztushoz való viszonyunkat kell mindannyiunknak újragondolnunk!
            S most újra megkérdezem – ebben az összefüggésben: Miről szól a Heidelbergi Káté 80. kérdés-felelete? A Krisztus-képünk különbözőségének markáns gyakorlati következményeit mutatja be! Leginkább a következő pontokon:
- Hol van most Krisztus? (Személye, emberi teste…)
- Hogyan van jelen Krisztus ebben a világban? (Személyesen, a Lélek által, testileg, az anyagi / fizikális világ valósága szerint)
- Krisztus – Egyház – Sákramentum hármasának egymáshoz való viszonya? (Mi az egyház: szentségi, üdvközvetítő intézmény, vagy a Jézus nevét segítségül hívó megváltottak közössége? Hogyan viszonyul Krisztus az egyházhoz? Mik a sákramentumok?)
- A Krisztus megváltó kegyelme hogyan jut el hozzám? (Krisztus személyesen adja? A Lélek közvetíti? Az egyház papjai közvetítik?)
Saját belső szerkezet a sákramentumokra vonatkozóan: Arról, hogy történetileg később került be a Heidelbergi Káté szövegébe ez a 80. kérdés-felelet, s hogy a keresztyén tanítás megszokott mértéktartó kifejtését is kicsit megtöri ez a másik fél tanítását minősítő megjegyzésbe torkolló kritika – már korábban volt szó. Olcsó megoldás viszont az úrvacsora és a mise Kátébeli összehasonlítását azzal lesöpörni, hogy elméletet vet egybe gyakorlattal. Hiszen ha esetleg ma már itt-ott nem is, de a XVI. században még az elmélet egybeesett a gyakorlattal.[5] Érdemes egy kicsit harag és indulat nélkül áttekinteni a 80. kérdés-feleletet magát. A Heidelbergi Káténak a keresztségről és az úrvacsoráról szóló tanítása paralel módon van felépítve: 69-75; 70-76; 71-77; 72-78; 73-79, 74-80 egyedül a 81-82. kérdés-feleletnek nincs párja. Mondhatja valaki, hogy volt, de elvette a helyét a 80. kérdés-felelet. Csakhogy míg a 74. kérdés-felelet az anabaptistákkal polemizál, addig a 80. a katolikusokkal, a 81. viszont a méltatlanokkal, vagy leginkább senkivel!
Otto Weber felosztása szerint:
Téma
Keresztség
Úrvacsora
Krisztus áldozata és a sákramentum kapcsolata
69
75
A sákramentum lelki értelme
70
76
Az ígéret
71
77
Testi értelem azonos a lelkivel?
72
78
Hogyan kell érteni a sákramentumot
73
79
Ellenvélemény cáfolata: anabaptisták, mise
74
80
Ki méltó rá?

81-82

Más felosztás:
Téma
Keresztség
Úrvacsora
Krisztus áldozata és a sákramentum kapcsolata
69
75
A sákramentum lelki értelme
70
76
Az ígéret
71
77
Testi értelem azonos a lelkivel?
72
78
Hogyan kell érteni a sákramentumot
73
79
Kik részesedhetnek benne?
74
81-82
Összehasonlítás

80
De lehet a 80. kérdés-feleletet a Kik részesedhetnek benne? – részének is tekinteni. Olyan értelemben, hogy azok, akik a misén részt vesznek részesednek-e Krisztus kereszthalálának ajándékában.

Párhuzam az úrvacsora és a mise között
A Heidelbergi Káté 80. kérdés-feleletének belső párhuzama (az úrvacsora, majd a mise rész alapján)
Úrvacsora
Mise
Az úrvacsora arról tesz nekünk bizonyságot,
A mise ellenben azt tanítja,
hogy minden bűnünkre tökéletes bocsánatot nyerünk (75)
hogy az élők és a holtak bűnei nem bocsáttatnak meg
Jézus Krisztusnak amaz egyetlen áldozatáért, (77)
a Krisztus szenvedéséért, hacsak érettük a misemondó papok naponként nem áldozzák meg Krisztust;
amelyet a keresztfán Ő maga egyszer vitt véghez, (76)
Ezért a mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének,
és hogy mi a Szentlélek által Krisztussal egyesüljünk, (79)
és kárhozatos bálványimádás.
aki most a maga valóságos testével a mennyekben az Atyának jobbján van (78)
és hogy Krisztus a kenyérnek és bornak színe alatt testileg jelen van
és azt akarja, hogy ott imádjuk Őt.
és ezért ezekben kell Őt imádni

A 80. kérdés-felelet úrvacsoráról szóló része tiszta összegzése a Káté korábban, a 75. kérdés-felelettől kezdve kifejtett tanításának. A miséről szóló tanítás háttere pedig a következőképpen rekonstruálható. A Tridenti Zsinat 22. ülésén, 1562. szeptember 17-én elfogadott Kánonok a legszentebb miseáldozatról 1. kánonja kimondja: „Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmisében Istennek nem igazi és tulajdonképpeni áldozatot mutatnak be, vagy, hogy e szertartás nem más, minthogy magunknak Krisztust vesszük táplálékul: legyen kiközösítve.”; a 2. kánon azt mondja ki, hogy „Ha valaki azt állítaná, hogy ezen szavakkal: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” [Lk 22,19; 1Kor 11,24] Krisztus nem tette az apostolokat papokká, avagy nem is rendelte, hogy ők és a többi papok is átváltoztassák az Ő testét és vérét: legyen kiközösítve.”; a 3. kánon pedig kimondja: „Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmise áldozata csakis dicséret és hálaadás, vagy csupán visszaemlékezés a kereszten történt áldozatra, és nem engesztelő áldozat; vagy hogy csak annak használ, aki veszi; és sem élőkért, sem halottakért, sem azok bűneiért, büntetéseikért, elégtételükért, és más szükségleteikért nem szabad felajánlani: legyen kiközösítve.”.[6] Ennek a három kánonnak az összegzését adja a Heidelbergi Káté a következő mondatban: „az élők és a holtak bűnei nem bocsáttatnak meg a Krisztus szenvedéséért, hacsak érettük a misemondó papok naponként nem áldozzák meg Krisztust”. Ezt az állítást igazolja Ursinus a Kátéhoz írt kommentárjában,[7] amikor a szentmise következő két kánonjára hivatkozik. A hagyományos római rítusú szentmise kánonja – Felajánlás (Offertorium): „Fogadd el, szent Atya, mindenható örök Isten, ezt a szeplőtelen áldozatot, melyet én, méltatlan szolgád, felajánlok neked, élő és igaz Istenemnek, számtalan bűnömért, sértéseimért és hanyagságaimért: fölajánlom minden itt körülállókért, sőt minden keresztény hívőkért, élőkért és holtakért, hogy nekem és nekik üdvösségünkre váljék az örök életre. Amen.”.[8] Megemlékezés az élőkről: „Emlékezzél meg, Urunk, szolgáidról és szolgálóidról: N. N.-ről, és minden itt jelenlevőről, kiknek hitét ismered és áldozatos lelkét tudod, kikért neked bemutatjuk, vagy akik neked bemutatják ezt a dicsőítő áldozatot magukért és minden hozzájuk tartozókért, lelkük váltságára, lelki üdvösségük, testi jólétük reményében és felajánljuk neked, örök, élő és igaz Istennek áldozati adományaikat.[9]
A folytatáshoz egy kicsit korábbi határozathoz kell visszanyúlnunk: a Tridenti zsinat 13. ülésén. 1551. október 11-én elfogadott Kánonok a legszentebb Oltáriszentségről[10] 1. kánonja szerint: „Ha valaki tagadná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus teste és vére, együtt az Ő lelkével és istenségével, — s emiatt az egész Krisztus, — hanem azt mondaná, hogy ez csak jel vagy ábra, vagy erő szerint van: legyen kiközösítve.”. Ez a kánon visszhangzik a Káté következő szavaiban: „Krisztus a kenyérnek és bornak színe alatt testileg jelen van”. Valamint a Tridenti Zsinat ugyanezen ülésén elfogadott 6. kánon kimondja: „Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben Krisztus, Isten egyszülötte, nem érdemel külső tiszteletben is megnyilvánuló imádást, és emiatt nem is jár neki külön ünnepnap, sem az Egyház dicséretes és elterjedt rítusai és szokása szerinti ünnepi körmenet, sem nem kell nyilvánosan a nép imádására kihelyezni, sőt, hogy az ilyen imádók bálványimádók lennének: legyen kiközösítve.”. Amit a Káté röviden így összegez: „ezért ezekben kell Őt imádni”.
Eddig terjed a káté tényszerű összegzése a Tridenti Zsinat miséről szóló tanításának, s ami ezután következik az egy XVI. századi polemikus értékelése az elhangzottaknak református szempontból „Ezért a mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének”. Hiszen, ha ismerte a Tridentinum tanítását, akkor azt a részét is ismerte, hogy „nagyonis távol esik hitünktől, hogy a vértelen [áldozat] által a kereszt értéke bármi módon is csökkennék”.[11] A legtöbb gondot mégis az „Az indulatos betoldás[12] okozta. Ami eredetileg ráadásul „átkozott bálványimádás” (vermaledeite Abgötterei). Ilyen formában a jelző válasz a tridenti kánonokban visszhangzó „Anathema sit!” záradékokra, a bálványimádás pedig a 95. kérdés-feleletben megadott elméleti meghatározás gyakorlati alkalmazásaként egy egyszerű ténymegállapítás. Ezen a megfogalmazáson a latin fordítás finomít, amikor az „utálatos bálványimádás” (exsecranda idololatria) bibliai szókapcsolatot használja. A szavak eredeti értelmében tehát semmiképpen nem „kárhozatos bálványimádás”-ról[13] van szó – ami pedig annyi vihart kavart.
Szómagyarázat:  
  • vermaledeite Abgötterei – Az Abgötterei szót Luther az ószövetségi kultuszi paráznaságra, mint az idegen istenek (Baál, Astarte Molok) tiszteletére és a halottidézőkre, varázslókra, jövendőmondókra, engedetlenekre is használta (3Móz 17,7; 3Móz 20,5-6; 1Sám 15,23; 2Kir 9,22), nem csak a szószerinti bálványimádásra (5Móz 32,21; Bír 8,27; 1Kir 16,13. 26.; 2Krón 21,11-13; Ez 20,30). A vermaledeite jelzőt Luther nem használta. 
  • exsecranda idololatria – Az idololatria számos helyen előfordul a Vulgatában, az exsecranda a consecratio ellentéteként leginkább melléknévi formában fordul elő, például amikor a 2Kir 23,10-ben Jósiás tisztátalanná tette a Tófetet a Ben-Hinnóm völgyében, hogy senki se égethesse el fiát, vagy leányát áldozatul a Moloknak.
  • A magyar Biblia-fordításokban gyakran szerepel a bálványimádás jelzőjeként az utálatos jelző: 1Kir 11,5; 11,7; 2Krón 34,33; Ez 16,36; 37,23;  de előfordul egy igeversen belül a gondolatpárhuzamokban is: 1Kir 21,26; 2Kir 21,11; 23,24; Ézs 66,3; Ez 6,9; 8,10; 14,16; 18,12; 20,7-8; Jel 21,8.
Ezek fényében nézzük meg a 80. Kérdés-feleletet a maga szó szerinti fordításában:
HK 80. Mi a különbség az Úr vacsorája és a pápista mise között?
Az úrvacsora arról tanúskodik nekünk, hogy minden bűnünkre tökéletes bocsánatunk van Jézus Krisztus egyetlen áldozatáért, amelyet ő maga egyszer vitt véghez a kereszten, és hogy mi a Szentlélek által Krisztusba testesülünk,[14] aki most valóságos testével[15] a mennyben az Atya jobbján van, és azt akarja, hogy ott imádjuk őt. A mise viszont tanítja,[16] hogy élőknek és holtaknak nem a Krisztus szenvedése által van bűnbocsánata, kivéve, ha értük a miséző papok Krisztust még naponta[17] feláldozzák.[18] Továbbá hogy Krisztus testileg a kenyér és a bor színe alatt jelen van, s ez az, amiért őt abban imádni kell. Így tehát a mise alapvetően nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlen áldozatának és szenvedésének, s átkozott[19] bálványimádás.

            Megköszönve tehát egy-egy katolikus testvér jóindulatát, mely szerint Kálvin mivel nem volt pap, ezért tudta, hogy nem változtathatja át a kenyeret és a bort – jeleznünk kell, hogy ennél többről van szó a mise és az úrvacsora közötti különbség kapcsán. Hiszen, ha Kálvin úgy gondolkodott volna, ahogy Barsi Balázs feltételezi, akkor megrövidítette volna azokat, akiket gazdagítani akart! Úgy csapta volna be a genfieket, és a helvét irányt követők millióit, hogy megmondta az igazat, csak éppen annak következményeit hallgatta el. Csakhogy Kálvinnak Krisztusról igei látása volt – nem tradicionálisan egyházi. S gyakorlatilag az élő Krisztus feszítette szét a reformációban is az egyház tradicionális kereteit.
            Ráadásul a katolikus Egyház sem azt tanítja, hogy Krisztus fizikálisan van jelen a szentségben, hanem azt mondja szubsztanciálisan – azaz lényegileg. S ehhez a teológusok hozzáértik, hogy a transsubstantiatio-ban a jegyek accidentia-i nem változnak! A népi vallásosság viszont szívizomrostról beszél, mintha a Vatikán egy húskombinát lenne.
            Bölcskei Gusztáv szerint a különbség a hogyan-ban van, hiszen mindenki szerint jelen van az eucharistiában Krisztus – a kérdés: Hogyan? Van, aki szerint összebékíthetetlen ellentét van a két felfogás között – ők a „kárhozatos bálványimádás” felől közelítik meg a kérdést. Némely ökumenén túli hang pedig azt mondja: „ugyanazt mondjuk, csak másként”.
Dr. Sándor Balázs



[1] Markus Vinzent: Die Entstehung des „Römischen Glaubensbekenntnisses”. In: Wolfram Kinzig – Christoph Markschies – Markus Vinzent: Tauffragen und Bekenntnis. Studien zur sogenannten „Traditio Apostolica” zu den „Interrogationes de fide” und zum „Römischen Glaubensbekenntnis”. In: Arbeiten zur Kirchengeschichte. Band 74. Walter de Gruyter Berlin – New York 1999.
[2] A keresztelés alkalmával a háromszori alámerítést kísérő kérdésekre válaszolva vallották meg hitüket a felkészült katekhumenek, ennek római változatát a Sacramentarium Gelasianum- őrizte meg számunkra. Később az ezekre a kérdésre adott válaszok egybeszerkesztett változataiból jöttek létre az úgynevezett „keresztelési hitvallások”.
[3] John N. D. Kelly: Altchristliche Glaubenbekenntnisse Geschichte und Theologie. 2 Auflage. UTB 1746. Vandenhoeck&Ruprecht. Göttingen 1993. 11. p.
[4] Lásd Fekete Zsuzsa: Közeledés… címen írt beszámolóját a Németajkú Református Egyházközség Protestáns Fórumának 2013. április 4-i alkalmáról, ahol Az eucharisztiáról Szabó István református püspökkel és Barsi Balázs katolikus pappal beszélgetett Balog Zoltán. (http://www.parokia.hu/hir/mutat/4463/)
[5] Ráadásul az úrvacsorával kapcsolatban az „arról tesz nekünk bizonyságot” – németül: bezeuget uns, latinul: testatur nos a misével kapcsolatban pedig „azt tanítja” – ami megfelel a német: lehret  kifejezésnek, a latin verzió viszont azt mondja: negatur (tagadja). Ami jelzi, hogy még a szóhasználatban is tanítást tanítással akar egybevetni a Káté. De ha valamelyik esetben ettől eltérne, az éppenséggel fordítva lenne, mint például ahogy a Reformátusok Lapja LVII. 5 szám 7. lapján felvetődik.
[6] Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Szerk: Burger Ferenc. Örökmécs Kiadó – Bátonyterenye, Szent István Társulat – Budapest 2004. A 22. ülés Tanítása és kánonjai a legszentebb miseáldozatról 1738-1759. A kánonoknak ez a hivatalos változata, s láthatjuk, hogy katolikus testvéreink a „Legyen kiközösítve!” fordítással már egy finomított értelmezését adják az „Anathema sit!” záradékoknak.
[7] The Commentary of Dr. Zacharias Ursinus ont he Heidelberg Catechism. Translated from the original latin, by the rev. G. W. Williard, A. M. WM. B. Eerdmans Publishing co. Grand Rapids. Michigan 1956. 416-424. p.
[8] Suscipe, sancte Pater, omnipotens aeterne Deus, hanc immaculatam hostiam, quam ego indignus famulus tuus offero tibi, Deo meo vivo et vero, pro innumerabilibus peccatis, et offensionibus, et negligentiis meis, et pro omnibus circumstantibus, sed et pro omnibus fidelibus christianis vivis atque defunctis: ut mihi, et illis proficiat ad salutem in vitam aeternam. Amen.
[9] Memento, Domine, famulorum, famularumque tuarum N. et N. et omnium circumstantium, quorum tibi fides cognita est, et nota devotio, pro quibus tibi offerimus: vel qui tibi offerunt hoc sacrificium laudis pro se, suisque omnibus: pro redemptione animarum suarum, pro spe salutis, et incolumitatis suae: tibique reddunt vota sua aeterno Deo, vivo et vero.
[10] Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Szerk: Burger Ferenc. Örökmécs Kiadó – Bátonyterenye, Szent István Társulat – Budapest 2004. A 13. ülés Tanítása és kánonjai a legszentebb Oltáriszentségről 1635-1661.
[11] Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Szerk: Burger Ferenc. Örökmécs Kiadó – Bátonyterenye, Szent István Társulat – Budapest 2004. A 22. ülés Tanítás a legszentebb miseáldozatról 1743.
[12] Török István: Indulatos betoldás. In: Reformátusok Lapja XXXVI. 26. szám 3. p. Erre a cikkre hivatkozva hangzott el javaslat a káté szövegének felülvizsgálatára.
[13] Ez a szóösszetétel annyira elítélő, hogy semmilyen magyarázkodás nem segít rajta. Hiába mondja azt valaki, hogy ezt csak „kárhozatra vivő” értelemben használja és érti; ez így is, úgy is ítéletet jelent. Míg a német és a latin szövegben maga a „bálványimádás” tényének kimondása a súlyosabb, mint annak a jelzője.
[14] A latin szerint: „oltatunk” – inseri, míg a német werden eingeleibt – „testesülünk”.
[15] A latin szerint: „emberi természete szerint” - secundum naturam suam humanam, míg a német mit seinem wahren Leib – „valóságos testével”.
[16] A latin változat: „a misében viszont tagadják” - In missa autem negatur, míg a német Die Messe aber lehret – „a mise viszont tanítja”.
[17] Latin változat: „még mindig (most is) naponta” - etiamnum quotidie, míg a német noch täglich – „még naponta”.
[18] A német szöveg passzív formában van megfogalmazva: „csak ha / hacsak / kivéve, ha Krisztus még naponta értük a miséző papok által feláldoztatik” - es sei denn, daß Christus noch täglich für sie von den Meßpriestern geopfert werde.
[19] A német vermaledeite – „átkozott” nem jelent „kárhozatos”-t, s ennél a latin szöveg még finomabban fogalmaz: „utálatos” – exsecranda. A görög szöveg bdelüraiószin eidólolatreia –ról azaz arcátlan / gyalázatos / utálatos / undorító / gátlástalan bálványimádásról beszél. A héber szöveg a német tükörfordítása: elílím möqulalót – átkozott bálványimádás.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése