Református
Egyházunkban a Hitvallás Éve van. 450 éve jelent meg először a Heidelbergi Káté
– sőt lassan elérkezik a harmadik kiadás évfordulója is. De mit ér az
évforduló, ha csak a Múzeumok profitálnak belőle? Ha már csak egy-egy
kiállításra, vagy hangversenyre, esetleg egy újabb fordításra, ne adj Isten
kommentárra futja az örökösöknek – akkor mit ér a hit egykori megvallása?
I.
Mire is jó egy
régi hitvallás? Az Apostoli Hitvallás ősét egy római keresztelési hitvallásban
szokták keresni, amelynek gyökerei a 2. századba nyúlnak vissza. Erre
hivatkozik Tertullianus, illetve egyházi rendjében Hippolytus,
mint bevett hitvallásra. Egyébként elég régi az a kilences tagolású hitvallási
formula, amellyel egyiptomi és római szövegekben gyakran találkozhatunk:
„Hiszek Istenben,
az Atyában,
a Mindenhatóban,
és Jézus Krisztusban,
az ő egyszülött Fiában,
a mi Urunkban,
és Szentlélekben,
a szent egyházban,
és a test feltámadásában.”
az Atyában,
a Mindenhatóban,
és Jézus Krisztusban,
az ő egyszülött Fiában,
a mi Urunkban,
és Szentlélekben,
a szent egyházban,
és a test feltámadásában.”
Ennek Krisztusról szóló részét
egészítették ki az 1Kor 15,3kk kötött formában elterjedt hitvallásával, s a
hiányzó elemek a Szentírás egyéb helyeiről kerültek be az Apostolicumba:
„Mennynek és földnek Teremtőjében”
|
1Móz
1,1; 1Móz 14,22
|
„Aki fogantatott Szentlélektől”
|
Mt
1,18b. 20d.
|
„Született”
|
Mt
1,16
|
„szűz Máriától
|
Lk
1,27
|
„Szenvedett Poncius Pilátus alatt”
|
Mt
27,2; Mk 15,1; Jn 19,1-3
|
„Megfeszítették”
|
Mt
27,35; Mk 15,24-25;
Lk
23,33; Jn 19,17-20
|
„Meghalt”
|
1Kor
15,3
|
„és eltemették”
|
1Kor
15,4a
|
„Alászállt a poklokra”
|
1Pt
3,19-20; 4,6
|
„Harmadnapon feltámadt”
|
1Kor
15,4c
|
„a halottak közül”
|
1Kor
15,12b
|
„Fölment a mennybe”
|
Mk
16,19; ApCsel 1,9
|
„Ott ül a mindenható Atya Isten
jobbján”
|
Mk
16,19; Ef 1,20; Kol 3,1;
Zsid
1,3; 1,13; 8,1; 12,2
|
„Onnan jön el ítélni élőket és
holtakat”
|
Jn
5,22; ApCsel 17,31; 2Tim 4,1;
1Pt
4,5; Jel 20,11-15
|
„Egyetemes anyaszentegyházat”
|
|
„Szentek közösségét”
|
ApCsel
26,18; 1Kor 1,2; 2Kor 1,1; 8,4;
1Pt
2,9; 1Jn 1,3
|
„Bűnök bocsánatát”
|
Mt
26,28; Lk 24,47; ApCsel 2,38; 26,18;
Ef
1,7; Kol 1.14
|
„Örök életet”
|
Mt
25,46; Mk 10,30; Jn 3,16; 3,36;
Rm
5,21; 6,22-23
|
Az Apostoli Hitvallás végső
formáját a IV. században nyerte el. De hogyan? Kinek a keze által? Ennek
megválaszolásában segít bennünket az Apostolicum egyik első fennmaradt
szövegváltozata, amely ankürai Markellosz (+374) Róma püspökéhez, Iuliushoz, ha
úgy tetszik I. (szent) Gyula pápához (337-352) írt levelében olvasható.
Markellosz Anküra püspökeként részt vett a 325. évi Niceai Egyetemes Zsinaton.
Az egylényegűség védelmében fellépett Áriusszal és követőivel szemben ezért Athanásziosszal
együtt Rómába száműzte a császár. Nyugaton viszont enyhén szabelliánus
szentháromságtana miatt kételkedve fogadták az ankürai püspököt. Ezért kellett
Róma püspökéhez benyújtania Markellosznak igazhitűségét igazoló levelét, amely
igazából egy hitvallás.
Markellosz
levelének a középső részében található a később Apostoli Hitvallásként ismertté
vált hitformula korabeli változata:
„Hiszek a
mindenható Istenben.
És Jézus
Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki a Szentlélektől és szűz
Máriától született, Poncius Pilátus alatt megfeszíttetett és maghalt és a
harmadik napon feltámadt a halottak közül, felment a mennybe és ül az Atya
jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
És
Szentlélekben, a szent egyházat, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását, az
örök életet.”
A témával foglalkozó tudósok egy
része szerint ez a három cikkelyből álló hitvallás egy régi római, vagy ankürai
hitvallás átvétele lenne; de ennél sokkal meggyőzőbb Markus Vinzent érvelése[1], mely szerint Markellosz a
saját keleti hagyományát ötvözte a Rómában megismert Regulae fidei-vel[2], s így alkotta meg saját
hitvallását – ütköztetve azt ellenfelei nézeteivel.
Ismerősebben
hangzik talán a Róma által terjesztett eredet-monda, amelynek hiteles nyomai a
IV. században élt Rufinuszig nyúlnak vissza: „A mennybemenetel után tíz nappal, amikor a tanítványok a zsidóktól való
félelem miatt összegyűltek, az Úr elküldte az ígért Vigasztalót. Midőn pedig az
Ő eljövetele által izzó vas módjára felhevültek, és minden nyelven való
jártassággal betöltettek, elkészítették a hitvallást. Péter azt mondta: Hiszek
Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. András azt
mondta: És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött fiában, a mi Urunkban. Jakab azt
mondta: Aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától. János azt
mondta: Szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszíttetett, meghalt és
eltemettetett. Tamás azt mondta: Alászállt a poklokra, harmadnapon halottaiból
feltámadott. Jakab azt mondta: Felment a mennyekbe, ül a mindenható Atya
Istennek jobbján. Fülöp azt mondta: Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és
holtakat. Bertalan azt mondta: Hiszek Szentlélekben. Máté azt mondta: Az
egyetemes szent egyházat, a szentek egyességét. Simon azt mondta: A bűnök
bocsánatát. Taddeus azt mondta: A test feltámadását. Mátyás azt mondta: Az örök
életet.”[3]
Mi történt tehát a
IV. századi Rómában? Az ősök hite kiegészült a Szentírás alapján. Mégpedig oly
kifejezően, hogy hamar elfogadásra talált és el is terjedt. Markellosz saját hitét
vallotta meg, de ezzel az egyház hitét sikerült megfogalmaznia.
II.
Minden
hitvallást meg kell, hogy előzzön a megtérés. S minden megtérés a hit
megvallásával folytatódik (Róm 10,10). Nem volt ez másként a XVI. századi
Pfalzi Választófejedelemségben sem. A katolikusnak született III. Frigyest is
megszólította az Úr. Bibliaolvasó ember lett – a kortársak szerint: Kegyes
Frigyes – aki maga tudott dönteni, a Szentírás alapján, az úrvacsora vitás
kérdéseiben – így tette magáévá a helvét irány tanítását. Viszont így nem esett
az 1555. évi Augsburgi Vallásbéke hatálya alá. Hitét meg kellett tehát védenie
– ennek gyümölcse a Heidelbergi Káté, sőt a II. Helvét Hitvallás is! Mit tett
Ursinus és Olevianus kegyes Frigyes udvarában? Az egyház korábban megfogalmazott
hitét magáénak vallotta, ezt fejezte ki az Apostoli Hitvallás átvétele. De
kifejtette, hogy hogyan érti a Szentírás alapján az ősi szöveget – nem átírta,
még csak át sem értelmezte, csak aktualizálta. Nem állt meg az egyszerű
elfogadásnál, hanem továbbment! Levonta a következtetéseket, s ezzel ezer év
emberi hagyományától szabadította meg az egyházat. Mire gondolok? Például a
mennybemenetel kapcsán kifejti a Krisztus kettős természetéről szóló tanítást,
aminek az úrvacsora-tanban meghatározó szerepe van. Ugyanilyen a Krisztusról
mint egyetlen megváltóról szóló tétel, amely Mária, és a szentek közbenjárását,
valamint a pápa hatalmát kérdőjelezi meg.
A Heidelbergi
Kátét, és a II. Helvét Hitvallást fogadták el magyar református eleink is
hitvallásuknak. Amellett, hogy magukénak vallották az Apostoli Hitvallást, az
óegyházi hitvallásokat (a négy első zsinat hitvallását és az Athanasiumot). De,
ahogy a világon nem minden református ezt a két reformáció korabeli hitvallást
nevezi meg hite összefoglalásának, hanem például a skótok a Westminsteri
Hitvallást és Kátékat; ugyanígy a magyar reformátusoknak is keletkeztek
hitvallásaik, mégpedig nem is kevés, és nem is kis hatásúak. Itt Zemplénben
elég utalni a Tarcal-Tordai Hitvallásra (1561/1563), vagy a tarcali lelkész
Siderius Kátéjára (1597). Mégsem ezek a mai magyar reformátusság zsinat által
elfogadott aktuális hitvallásai.
Status
confessionis – hitvallási helyzet: nem csak régen voltak ilyen helyzetek, ma is
vannak hitvallási helyzetek. Sőt szerintem egyre több, de a posztmodern emberi
kerüli ezeket… Nem titkolhatjuk el hitünket. Krisztus is akkor fog rólunk
vallást tenni mennyei Atyja előtt, ha mi is vallást teszünk Róla! A mi
hitvallásaink ma hangzanak el. Értik a kortársaink? Aktuális a mi hitvallásunk?
Kifejezi maradéktalanul a mi hitünket?
III.
Mitől
aktuális egy hitvallás?
Gondoljunk a
reformáció forrongó időszakára, amikor a mi eleink nem értettek egyet Servéttel
Mihállyal, Blandratáékkal, Dávid Ferenccel, akik azt mondták a Szentháromság
nincs benne a Bibliában, az csak emberi találmány – hanem elfogadták az
egyházatyák által kidolgozott szentháromságtani és tegyük hozzá krisztológiai
tantételeket – változtatás és kiegészítés nélkül! Az első zsinatok hitvallásait
aktuálisnak tartották a szentháromságtagadók tévtanításaival szemben. –Tehát
aktuális egy hitvallás, ha annak tantételeit még elfogadják, vallják.
Zajlik
egyházunkban a liturgia reformja (majd három évtizede) – honnan lehet a Szentíráson
kívül hiteles eligazítást kapni, hogy mindaz, amit majd közzétesznek és
elfogadásra javasolnak, az a mi hitünk szerint való, és összhangban van korábbi
Ágendáinkkal? Persze, hogy a hitvallásból. Egyezik azzal? Annak útmutatását
követi, vagy nem? Ha nincs ilyen kapaszkodónk, hitvallásunk, akkor bajban
vagyunk… Hála Istennek van. S egyéb kérdésekben is elővehetjük a
hitvallásainkat és eligazítanak. – Mert egy hitvallás akkor aktuális, ha
eligazítást ad ma is hitbeli kérdésekben.
A hitvallás
nem csak hitből fakad, hanem egy aktuális, jó hitvallás hitet is ébreszt.
Olvassuk el ehhez a Róma 10,11-17-et! A hit hallásból – a hitetlenek a hívők
hitvallásából értesülnek a hit dolgairól. Ez pedig óriási felelősség?
Aktuálisak, jók, hitet ébresztőek a mi hitvallásaink? No ez az, ami már nem
csak a szövegen múlik, hanem azon hogyan is használjuk… Az evangéliumot, és
evangéliumi hitvallásainkat ne szégyelljük, mert Isten a maga igazságát
nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe (Róma 1,16-17)! A hitvallást megfogalmazó
szerzők hitéből táplálkozik a mi hitünk, a mi hitünkből pedig az utánunk jövő
nemzedék! Ha nincs hitünk, akkor nem a hitvallásainkkal van a baj! Nem új
hitvallást és kátét kell írni, hanem hitet ébreszteni! A mi felelősségünk is,
hogy amikor visszajön az emberfia talál-e hitet a földön!
IV.
A ma emberének
vannak kérdései, sőt kételyei a hitvallásaink aktualitását illetően.
Tekintettel arra, hogy a Heidelbergi Káté a saját korának kérdéseire válaszolt,
s annak a kornak a nyelvén válaszolta meg a kérdéseket – aktuális még ma is?
Vannak olyan pontok, amelyek mentén némelyek revízió után kiáltanak:
1.
Nem ad választ mai kérdésekre: az élettel kapcsolatos
bioetikai problémakör (anti-bébi tabletták, abortusz, eutanázia,
transzplantáció, géntechnológia, nanotechnológia); a modern technika adta
lehetőségek (számítógépek, kommunikációs eszközök, műholdak, atomenergia); a
globalizálódó gazdaság kihívásai; az atomizálódó társadalom tapasztalatai…
2.
A lélek halhatatlansága és a test-lélek szétválasztása
a feltámadásnál sokak szerint a platóni filozófia hatását mutatja, szemben a
Szentírás egységes emberképével (57. kérdés-felelet).
3.
Krisztus isteni és emberi természetének túlságosan éles
elválasztása még Barth szerint is „teológiai üzemi baleset” (theologischen Betriebsunfall) (47-48.
kérdés-felelet).
4.
A 80. kérdés éles polémiáját sokan bántónak tartják.
5.
A megigazulás kérdésében az evangélikusok és a
katolikusok már megegyeztek egy egységes formulában, amikor 1998. június 25-én
kiadták a Közös nyilatkozat a megigazulás
tanításáról az Evangélikus Világszövetség és a Katolikus Egyház között –
címet viselő egyezséget. Ez kimondta, hogy: „Közösen valljuk: Egyedül kegyelemből, Krisztus üdvözítő művébe vetett
hitben, nem saját érdemünk alapján fogad el minket Isten és kapjuk a Szentlelket,
aki megújítja szívünket, képessé tesz és felszólít jó cselekedetekre.”
V.
Vizsgáljuk
meg a legégetőbb ponton a Heidelbergi Káté aktualitását! Ott, ahol a legtöbb
kritikát kapta: a 80. kérdésnél…
Folytassuk
ott, ahol mások abbahagyták. A jelenleg miniszterként szolgáló református
lelkész, Balogh Zoltán azzal zárta Barsi Balázs (OFM) a Magyarországi Ferences
Rendtartományokat egyesítő provinciális és Dr. Szabó István református püspök
eucharisztiáról folytatott beszélgetését: „ha
a keresztyének közelebb akarnak kerülni egymáshoz, akkor előbb Krisztushoz kell
közeledniük”.[4]
Ezt maradéktalanul elfogadva meg kell jegyeznem, ez nem jelenti azt, hogy a
mondat fordított irányban is igaz, azaz: ha egymáshoz közeledünk, akkor
bizonyosan Krisztushoz is közelebb kerülünk.
Miről
szól a Heidelbergi Káté 80. kérdés-felelete? Számtalan válasz létezik erre a
kérdésre. Van közte nyugodtabb és van indulatosabb, van önmarcangoló és van
dühösen támadó – most „harag és elfogultság nélkül” keressük erre a választ.
Barsi
Balázs válasza nyomán érdemes elindulnunk, aki szerint „az eucharisztia különböző egyházfogalmat takar, és leginkább egyháztani
kérdés, amelyben nem lehet egység, érdemesebb inkább az egyház struktúráján
elgondolkodni”. Nem azért, mert Fekete Zsuzsa beszámolója szerint Szabó
István is egyetértett ezzel a válasszal: „A
püspök egyetértett abban vitapartnerével, hogy egyháztani differenciáról, és
eltérő egyházfogalomról beszélnek.”. Hanem, mert valóban elfogadható ez a
megközelítés, viszont szakmailag kevés! Mi most nem érhetjük be ennyivel. Én
legalábbis szeretnék most továbbmenni! Az eltérő sákramentumértelmezések mögött
meghúzódó különböző egyházképek hátterében ugyanis nem azonos Krisztus-kép
található!
A II. Vatikáni
zsinat idején felületesen szemlélődők azt gondolhatták, hogy a reformáció
egyházainak létét ezután már csak a puszta protestáció fogja jelenteni. Róma
örök ellenzéke lesz a protestantizmus – ha egyáltalán fennmarad. Az egyház
minőségének egyetlen objektív, és tegyük hozzá legitim mérési módja mégis, még
ma is a Krisztushoz való viszonyában van. A reformáció közismert jelszavai ezt
fogalmazták meg: Solus Christus! – Sola Scriptura! – Sola Gratia! – Sola Fide!
Ezek egymásra épülve kiadják a reformáció teljes rendszerét. S ma sem tudunk találóbban
rávilágítani hitünk lényegére egy katolikusnak. Elég ugyanis megkérdeznünk:
Kinek hiszel inkább: a Tanítóhivatal által kidolgozott egyházi tanításnak, vagy
magának Jézusnak, akiről az egyház tanít? Ha kérdésed van Istenhez, esetleg
szeretnél Hozzá közelebb kerülni, akkor a paphoz szaladsz, vagy kinyitod a
Bibliádat és imádkozol?
Az eltérő egyházkép a
sákramentumokkal a különböző Krisztus-képből adódik. Ez nem jelenti azt
feltétlenül, hogy más-más Krisztust imádunk – de gyakran mégis egymástól eltérő
módon mutatjuk Őt be a világnak. Csak egyszerűen, ugyanazt is másként látjuk.
-
Mi úgy látjuk Krisztust, hogy mikor összegyűjtötte az
elhívottakat, nem üdvintézményt alapított. A tanítványokból nem papokat,
püspököket, patriarchákat, és pápákat nevelt, hanem apostolokat – mai értelemben
misszionáriusokat, gyülekezet-alapítókat és -gondozókat. Tehát az Ige
szolgálatába állította őket, nem az egyházéba!
-
Nem bűnbánati és szentségi rítusokat gyakoroltatott
tanítványaival, hanem megváltotta a világot. Szétfeszítette a meglévő
kereteket, azzal, hogy teljesítette az Atya ígéretét.
-
Krisztus az Őt követőket nem egy tanítvány
helytartóságára bízta, mondván, hogy néha majd Ő is megjelenik, mint uralkodó;
hanem a Pártfogó, a Vigasztaló Szentlélekre.
Markáns különbségek! Az
ökumenizmus ezt csak elkeni a maga népiesen megnyilvánuló szlogenjeinek
teológiai és közegyházi megélésével: „Ugyanazt az Istent imádjuk!” „Ugyanaz a
Krisztusunk…”. Krisztushoz való viszonyunkat kell mindannyiunknak
újragondolnunk!
S
most újra megkérdezem – ebben az összefüggésben: Miről szól a Heidelbergi Káté
80. kérdés-felelete? A
Krisztus-képünk különbözőségének markáns gyakorlati következményeit mutatja be!
Leginkább a következő pontokon:
- Hol van most
Krisztus? (Személye, emberi teste…)
- Hogyan van
jelen Krisztus ebben a világban? (Személyesen,
a Lélek által, testileg, az anyagi / fizikális világ valósága szerint)
- Krisztus –
Egyház – Sákramentum hármasának egymáshoz való viszonya? (Mi az egyház: szentségi, üdvközvetítő intézmény, vagy a Jézus nevét
segítségül hívó megváltottak közössége? Hogyan viszonyul Krisztus az egyházhoz?
Mik a sákramentumok?)
- A Krisztus
megváltó kegyelme hogyan jut el hozzám? (Krisztus
személyesen adja? A Lélek közvetíti? Az egyház papjai közvetítik?)
Saját belső szerkezet a sákramentumokra
vonatkozóan: Arról, hogy történetileg később került be a Heidelbergi Káté
szövegébe ez a 80. kérdés-felelet, s hogy a keresztyén tanítás megszokott
mértéktartó kifejtését is kicsit megtöri ez a másik fél tanítását minősítő
megjegyzésbe torkolló kritika – már korábban volt szó. Olcsó megoldás viszont
az úrvacsora és a mise Kátébeli összehasonlítását azzal lesöpörni, hogy
elméletet vet egybe gyakorlattal. Hiszen ha esetleg ma már itt-ott nem is, de a
XVI. században még az elmélet egybeesett a gyakorlattal.[5] Érdemes egy kicsit harag
és indulat nélkül áttekinteni a 80. kérdés-feleletet magát. A Heidelbergi
Káténak a keresztségről és az úrvacsoráról szóló tanítása paralel módon van
felépítve: 69-75; 70-76; 71-77; 72-78; 73-79, 74-80 egyedül a 81-82.
kérdés-feleletnek nincs párja. Mondhatja valaki, hogy volt, de elvette a helyét
a 80. kérdés-felelet. Csakhogy míg a 74. kérdés-felelet az anabaptistákkal
polemizál, addig a 80. a
katolikusokkal, a 81. viszont a méltatlanokkal, vagy leginkább senkivel!
Otto Weber
felosztása szerint:
Téma
|
Keresztség
|
Úrvacsora
|
Krisztus áldozata és a sákramentum
kapcsolata
|
69
|
75
|
A sákramentum lelki értelme
|
70
|
76
|
Az ígéret
|
71
|
77
|
Testi értelem azonos a lelkivel?
|
72
|
78
|
Hogyan kell érteni a sákramentumot
|
73
|
79
|
Ellenvélemény cáfolata: anabaptisták,
mise
|
74
|
80
|
Ki méltó rá?
|
81-82
|
Más felosztás:
Téma
|
Keresztség
|
Úrvacsora
|
Krisztus áldozata és a sákramentum
kapcsolata
|
69
|
75
|
A sákramentum lelki értelme
|
70
|
76
|
Az ígéret
|
71
|
77
|
Testi értelem azonos a lelkivel?
|
72
|
78
|
Hogyan kell érteni a sákramentumot
|
73
|
79
|
Kik részesedhetnek benne?
|
74
|
81-82
|
Összehasonlítás
|
80
|
De lehet a 80. kérdés-feleletet a
Kik részesedhetnek benne? – részének
is tekinteni. Olyan értelemben, hogy azok, akik a misén részt vesznek
részesednek-e Krisztus kereszthalálának ajándékában.
Párhuzam az úrvacsora és a mise között
A Heidelbergi Káté 80.
kérdés-feleletének belső párhuzama (az úrvacsora, majd a mise rész alapján)
Úrvacsora
|
Mise
|
Az
úrvacsora arról tesz nekünk
bizonyságot,
|
A
mise ellenben azt tanítja,
|
hogy
minden bűnünkre
tökéletes bocsánatot
nyerünk (75)
|
hogy
az élők és a holtak bűnei
nem bocsáttatnak
meg
|
Jézus
Krisztusnak amaz
egyetlen áldozatáért,
(77)
|
a
Krisztus
szenvedéséért, hacsak érettük a misemondó papok naponként nem áldozzák meg Krisztust;
|
amelyet
a keresztfán Ő maga egyszer
vitt véghez, (76)
|
Ezért
a mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének,
|
és
hogy mi a Szentlélek által
Krisztussal egyesüljünk,
(79)
|
és
kárhozatos bálványimádás.
|
aki
most a maga valóságos testével
a mennyekben az Atyának jobbján van (78)
|
és
hogy Krisztus a kenyérnek és bornak színe alatt testileg jelen van
|
és
azt akarja, hogy ott imádjuk
Őt.
|
és
ezért ezekben kell Őt
imádni
|
A 80.
kérdés-felelet úrvacsoráról szóló része tiszta összegzése a Káté korábban, a
75. kérdés-felelettől kezdve kifejtett tanításának. A miséről szóló tanítás
háttere pedig a következőképpen rekonstruálható. A Tridenti Zsinat 22. ülésén,
1562. szeptember 17-én elfogadott Kánonok a legszentebb miseáldozatról 1. kánonja kimondja: „Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmisében Istennek
nem igazi és tulajdonképpeni áldozatot mutatnak be, vagy, hogy e szertartás nem
más, minthogy magunknak Krisztust
vesszük táplálékul: legyen kiközösítve.”; a 2. kánon azt mondja ki,
hogy „Ha valaki azt állítaná, hogy ezen
szavakkal: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” [Lk 22,19; 1Kor 11,24] Krisztus nem tette az
apostolokat papokká, avagy nem is rendelte, hogy ők és a többi papok is
átváltoztassák az Ő testét és vérét: legyen kiközösítve.”; a 3. kánon
pedig kimondja: „Ha valaki azt állítaná,
hogy a szentmise áldozata csakis dicséret és hálaadás, vagy csupán
visszaemlékezés a kereszten történt áldozatra, és nem engesztelő áldozat;
vagy hogy csak annak használ, aki veszi; és sem élőkért, sem halottakért,
sem azok bűneiért, büntetéseikért, elégtételükért, és más szükségleteikért nem
szabad felajánlani: legyen kiközösítve.”.[6] Ennek a három kánonnak az
összegzését adja a Heidelbergi Káté a következő mondatban: „az
élők és a holtak bűnei nem bocsáttatnak meg a Krisztus szenvedéséért, hacsak
érettük a misemondó papok naponként nem áldozzák meg Krisztust”. Ezt az
állítást igazolja Ursinus a Kátéhoz írt kommentárjában,[7] amikor a szentmise
következő két kánonjára hivatkozik. A hagyományos római rítusú szentmise
kánonja – Felajánlás (Offertorium): „Fogadd el, szent Atya, mindenható örök
Isten, ezt a szeplőtelen áldozatot, melyet én, méltatlan szolgád, felajánlok
neked, élő és igaz Istenemnek, számtalan bűnömért, sértéseimért és
hanyagságaimért: fölajánlom minden itt körülállókért, sőt minden keresztény
hívőkért, élőkért és holtakért, hogy nekem és nekik üdvösségünkre váljék az
örök életre. Amen.”.[8] Megemlékezés az élőkről: „Emlékezzél meg, Urunk, szolgáidról és
szolgálóidról: N. N.-ről, és minden itt jelenlevőről, kiknek hitét ismered és
áldozatos lelkét tudod, kikért neked bemutatjuk, vagy akik neked bemutatják ezt
a dicsőítő áldozatot magukért és minden hozzájuk tartozókért, lelkük
váltságára, lelki üdvösségük, testi jólétük reményében és felajánljuk neked,
örök, élő és igaz Istennek áldozati adományaikat.”[9]
A folytatáshoz
egy kicsit korábbi határozathoz kell visszanyúlnunk: a Tridenti zsinat 13.
ülésén. 1551. október 11-én elfogadott Kánonok a legszentebb
Oltáriszentségről[10] 1. kánonja szerint: „Ha valaki tagadná, hogy a legméltóságosabb
Oltáriszentségben igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus
teste és vére, együtt az Ő lelkével és istenségével, — s emiatt az egész
Krisztus, — hanem
azt mondaná, hogy ez csak jel vagy ábra, vagy erő szerint van: legyen
kiközösítve.”. Ez a kánon visszhangzik a Káté következő szavaiban: „Krisztus
a kenyérnek és bornak színe alatt testileg jelen van”. Valamint a
Tridenti Zsinat ugyanezen ülésén elfogadott 6. kánon kimondja: „Ha valaki azt állítaná, hogy a
legméltóságosabb Oltáriszentségben Krisztus, Isten egyszülötte, nem érdemel külső
tiszteletben is megnyilvánuló imádást, és emiatt nem is jár neki külön
ünnepnap, sem az Egyház dicséretes és elterjedt rítusai és szokása szerinti
ünnepi körmenet, sem nem kell nyilvánosan a nép imádására kihelyezni, sőt, hogy
az ilyen imádók bálványimádók lennének: legyen kiközösítve.”. Amit a
Káté röviden így összegez: „ezért ezekben kell Őt imádni”.
Eddig terjed a
káté tényszerű összegzése a Tridenti Zsinat miséről szóló tanításának, s ami
ezután következik az egy XVI. századi polemikus értékelése az elhangzottaknak
református szempontból „Ezért a mise nem
más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének”.
Hiszen, ha ismerte a Tridentinum tanítását, akkor azt a részét is ismerte, hogy
„nagyonis távol esik hitünktől, hogy a
vértelen [áldozat] által a kereszt értéke bármi módon is csökkennék”.[11] A legtöbb gondot mégis az
„Az indulatos betoldás”[12] okozta. Ami eredetileg
ráadásul „átkozott bálványimádás” (vermaledeite
Abgötterei). Ilyen formában a jelző válasz a tridenti kánonokban
visszhangzó „Anathema sit!”
záradékokra, a bálványimádás pedig a 95. kérdés-feleletben megadott elméleti
meghatározás gyakorlati alkalmazásaként egy egyszerű ténymegállapítás. Ezen a
megfogalmazáson a latin fordítás finomít, amikor az „utálatos bálványimádás” (exsecranda idololatria) bibliai
szókapcsolatot használja. A szavak eredeti értelmében tehát semmiképpen nem
„kárhozatos bálványimádás”-ról[13] van szó – ami pedig annyi
vihart kavart.
Szómagyarázat:
- vermaledeite Abgötterei – Az Abgötterei szót Luther az ószövetségi kultuszi paráznaságra, mint az idegen istenek (Baál, Astarte Molok) tiszteletére és a halottidézőkre, varázslókra, jövendőmondókra, engedetlenekre is használta (3Móz 17,7; 3Móz 20,5-6; 1Sám 15,23; 2Kir 9,22), nem csak a szószerinti bálványimádásra (5Móz 32,21; Bír 8,27; 1Kir 16,13. 26.; 2Krón 21,11-13; Ez 20,30). A vermaledeite jelzőt Luther nem használta.
- exsecranda idololatria – Az idololatria számos helyen előfordul a Vulgatában, az exsecranda a consecratio ellentéteként leginkább melléknévi formában fordul elő, például amikor a 2Kir 23,10-ben Jósiás tisztátalanná tette a Tófetet a Ben-Hinnóm völgyében, hogy senki se égethesse el fiát, vagy leányát áldozatul a Moloknak.
- A magyar Biblia-fordításokban gyakran szerepel a bálványimádás jelzőjeként az utálatos jelző: 1Kir 11,5; 11,7; 2Krón 34,33; Ez 16,36; 37,23; de előfordul egy igeversen belül a gondolatpárhuzamokban is: 1Kir 21,26; 2Kir 21,11; 23,24; Ézs 66,3; Ez 6,9; 8,10; 14,16; 18,12; 20,7-8; Jel 21,8.
Ezek fényében
nézzük
meg a 80. Kérdés-feleletet
a maga szó szerinti
fordításában:
HK 80. Mi a különbség az Úr
vacsorája és
a pápista mise között?
Az úrvacsora arról
tanúskodik
nekünk,
hogy minden bűnünkre
tökéletes
bocsánatunk
van Jézus
Krisztus egyetlen áldozatáért,
amelyet ő
maga egyszer vitt véghez
a kereszten, és
hogy mi a Szentlélek
által
Krisztusba testesülünk,[14]
aki most valóságos
testével[15]
a mennyben az Atya jobbján van, és azt akarja, hogy ott imádjuk őt. A
mise viszont tanítja,[16]
hogy élőknek
és
holtaknak nem a Krisztus szenvedése által van bűnbocsánata, kivéve,
ha értük a
miséző
papok Krisztust még
naponta[17]
feláldozzák.[18]
Továbbá
hogy Krisztus testileg a kenyér és a bor színe alatt jelen van, s ez az,
amiért
őt
abban imádni
kell. Így
tehát
a mise alapvetően
nem más,
mint megtagadása
Jézus
Krisztus egyetlen áldozatának és
szenvedésének,
s átkozott[19]
bálványimádás.
Megköszönve
tehát egy-egy katolikus testvér jóindulatát, mely szerint Kálvin mivel nem volt
pap, ezért tudta, hogy nem változtathatja át a kenyeret és a bort – jeleznünk
kell, hogy ennél többről van szó a mise és az úrvacsora közötti különbség
kapcsán. Hiszen, ha Kálvin úgy gondolkodott volna, ahogy Barsi Balázs
feltételezi, akkor megrövidítette volna azokat, akiket gazdagítani akart! Úgy
csapta volna be a genfieket, és a helvét irányt követők millióit, hogy
megmondta az igazat, csak éppen annak következményeit hallgatta el. Csakhogy
Kálvinnak Krisztusról igei látása volt – nem tradicionálisan egyházi. S
gyakorlatilag az élő Krisztus feszítette szét a reformációban is az egyház tradicionális
kereteit.
Ráadásul
a katolikus Egyház sem azt tanítja, hogy Krisztus fizikálisan van jelen a
szentségben, hanem azt mondja szubsztanciálisan – azaz lényegileg. S ehhez a
teológusok hozzáértik, hogy a transsubstantiatio-ban a jegyek accidentia-i nem
változnak! A népi vallásosság viszont szívizomrostról beszél, mintha a Vatikán
egy húskombinát lenne.
Bölcskei
Gusztáv szerint a különbség a hogyan-ban
van, hiszen mindenki szerint jelen van az eucharistiában Krisztus – a kérdés:
Hogyan? Van, aki szerint összebékíthetetlen ellentét van a két felfogás között
– ők a „kárhozatos bálványimádás” felől közelítik meg a kérdést. Némely
ökumenén túli hang pedig azt mondja: „ugyanazt mondjuk, csak másként”.
Dr. Sándor Balázs
[1] Markus Vinzent: Die Entstehung des „Römischen Glaubensbekenntnisses”.
In: Wolfram Kinzig – Christoph Markschies – Markus Vinzent: Tauffragen und
Bekenntnis. Studien zur sogenannten „Traditio Apostolica” zu den
„Interrogationes de fide” und zum „Römischen Glaubensbekenntnis”. In: Arbeiten
zur Kirchengeschichte. Band 74. Walter de Gruyter Berlin – New York
1999.
[2] A keresztelés alkalmával a
háromszori alámerítést kísérő kérdésekre válaszolva vallották meg hitüket a
felkészült katekhumenek, ennek római változatát a Sacramentarium Gelasianum- őrizte meg számunkra. Később az ezekre a
kérdésre adott válaszok egybeszerkesztett változataiból jöttek létre az
úgynevezett „keresztelési hitvallások”.
[3]
John N. D. Kelly: Altchristliche Glaubenbekenntnisse Geschichte und Theologie.
2 Auflage. UTB 1746. Vandenhoeck&Ruprecht. Göttingen 1993. 11. p.
[4] Lásd Fekete Zsuzsa:
Közeledés… címen írt beszámolóját a Németajkú Református Egyházközség
Protestáns Fórumának 2013. április 4-i alkalmáról, ahol Az eucharisztiáról Szabó István református püspökkel és Barsi Balázs
katolikus pappal beszélgetett Balog Zoltán.
(http://www.parokia.hu/hir/mutat/4463/)
[5] Ráadásul az úrvacsorával
kapcsolatban az „arról tesz nekünk
bizonyságot” – németül: bezeuget uns,
latinul: testatur nos a misével
kapcsolatban pedig „azt tanítja” –
ami megfelel a német: lehret kifejezésnek, a latin verzió viszont azt
mondja: negatur (tagadja). Ami jelzi,
hogy még a szóhasználatban is tanítást tanítással akar egybevetni a Káté. De ha
valamelyik esetben ettől eltérne, az éppenséggel fordítva lenne, mint például
ahogy a Reformátusok Lapja LVII. 5 szám 7. lapján felvetődik.
[6] Heinrich Denzinger – Peter
Hünermann: Hitvallások és az egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Szerk:
Burger Ferenc. Örökmécs Kiadó – Bátonyterenye, Szent István Társulat – Budapest
2004. A
22. ülés Tanítása és kánonjai a legszentebb miseáldozatról 1738-1759. A kánonoknak ez a
hivatalos változata, s láthatjuk, hogy katolikus testvéreink a „Legyen kiközösítve!” fordítással már egy
finomított értelmezését adják az „Anathema
sit!” záradékoknak.
[7]
The Commentary of Dr. Zacharias Ursinus ont he Heidelberg Catechism. Translated
from the original latin, by the rev. G. W. Williard, A. M. WM. B. Eerdmans
Publishing co. Grand Rapids. Michigan 1956. 416-424. p.
[8] Suscipe, sancte Pater, omnipotens aeterne Deus, hanc
immaculatam hostiam, quam ego indignus famulus tuus offero tibi, Deo meo vivo
et vero, pro innumerabilibus peccatis, et offensionibus, et negligentiis meis,
et pro omnibus circumstantibus, sed et pro omnibus fidelibus christianis vivis
atque defunctis: ut mihi, et illis proficiat ad salutem in vitam aeternam.
Amen.
[9] Memento, Domine, famulorum, famularumque tuarum N. et N. et omnium
circumstantium, quorum tibi fides cognita est, et nota devotio, pro quibus tibi
offerimus: vel qui tibi offerunt hoc sacrificium laudis pro se, suisque
omnibus: pro redemptione animarum suarum, pro spe salutis, et incolumitatis
suae: tibique reddunt vota sua aeterno Deo, vivo et vero.
[10] Heinrich Denzinger –
Peter Hünermann: Hitvallások és az egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai.
Szerk: Burger Ferenc. Örökmécs Kiadó – Bátonyterenye, Szent István Társulat –
Budapest 2004. A
13. ülés Tanítása és kánonjai a legszentebb Oltáriszentségről 1635-1661.
[11] Heinrich Denzinger –
Peter Hünermann: Hitvallások és az egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai.
Szerk: Burger Ferenc. Örökmécs Kiadó – Bátonyterenye, Szent István Társulat –
Budapest 2004. A
22. ülés Tanítás a legszentebb miseáldozatról 1743.
[12] Török István: Indulatos
betoldás. In: Reformátusok Lapja XXXVI. 26. szám 3. p. Erre a cikkre hivatkozva
hangzott el javaslat a káté szövegének felülvizsgálatára.
[13] Ez a szóösszetétel
annyira elítélő, hogy semmilyen magyarázkodás nem segít rajta. Hiába mondja azt
valaki, hogy ezt csak „kárhozatra vivő” értelemben használja és érti; ez így
is, úgy is ítéletet jelent. Míg a német és a latin szövegben maga a
„bálványimádás” tényének kimondása a súlyosabb, mint annak a jelzője.
[14] A latin szerint:
„oltatunk” – inseri, míg a német werden eingeleibt – „testesülünk”.
[15] A latin szerint: „emberi
természete szerint” - secundum naturam
suam humanam, míg a német mit seinem
wahren Leib – „valóságos testével”.
[16] A latin változat: „a
misében viszont tagadják” - In missa
autem negatur, míg a német Die Messe
aber lehret – „a mise viszont tanítja”.
[17] Latin változat: „még
mindig (most is) naponta” - etiamnum
quotidie, míg a német noch täglich
– „még naponta”.
[18] A német szöveg passzív
formában van megfogalmazva: „csak ha / hacsak / kivéve, ha Krisztus még naponta
értük a miséző papok által feláldoztatik” - es
sei denn, daß Christus noch täglich für sie von den Meßpriestern
geopfert werde.
[19] A német vermaledeite – „átkozott” nem jelent
„kárhozatos”-t, s ennél a latin szöveg még finomabban fogalmaz: „utálatos” – exsecranda. A görög szöveg bdelüraiószin
eidólolatreia –ról azaz arcátlan / gyalázatos / utálatos / undorító /
gátlástalan bálványimádásról beszél. A héber szöveg a német tükörfordítása:
elílím möqulalót – átkozott bálványimádás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése