2013. december 30., hétfő

Sokféleség szülte egység



A Szentírás, a tanrendszer és a szertartások egységesülésének törvényszerűségei és nehézségei az egyetemes zsinatok korában.[1]



Most a kanonizáció egy oly jelenségéről lesz szó, amely a mai kánonfogalmunktól teljesen idegen! Kelet és nyugat egyházaiban az első évezred nagyobb felében, a nyilvánvaló különbözőségek ellenére, az ortodoxián belül megvolt az igény és a szándék is az egység fenntartására. Ez a törekvés eredményezte a keresztyénségben a kánonok kialakulását. A krisztusi élet megnyilvánulásának különféle területein egymás után jöttek létre az elfogadottnak számító normák rendszerei. Kialakult a bibliai kánon, az apostoli hagyományból az egyházi hierarchia és az egyházfegyelem szabályrendszere; a keresztyénség alaptanításainak egyetemesen elfogadott tételei, valamint sok más mellett és után a helyi szokásokból a szertartások is egyre egységesebb arculatot kezdtek magukra ölteni. Ez az egységessé váló arculat nem egy központi akarat által elrendelt uniformizálás kényszeredetten elfogadott maszkja; hanem az egyház evilágban való létének szükségszerű velejárója, hogy az idő múlásával egyre határozottabb karaktere alakuljon ki a pogány világtól és a tévtanítóktól elkülönülő Isten népének, és ne a platonikus bozót átláthatatlan szövevényére hasonlítson a krisztusi evangélium. A zavaróvá váló sokféleségben megszülető egység, mégis a lehetőségek kibővülése mellett, óhatatlanul is egyfajta beszűkülést eredményezett; hogy tudniillik az ortodoxián belül a sokféleségből megszülető egység a korábban egységesnek tekinthető egyház számára az egységből születő sokféleség képét mutatja. Nézzük ezt meg három példán!

A Szentírás kánonja

Könnyű letudni a kánon kialakulásának kérdését azzal, hogy Athanásziosz 367-ben írott 39. számú húsvéti pásztorlevelétől egységes szentírási kánonról beszélhetünk. Hiszen ezzel a hangsúly az ezt megelőző időszakra esik, és a legtöbb szó is arról hangzik el, hogy azt megelőzően milyen ó- és újszövetségi könyvlisták ismeretesek. Holott ezen levél után sem „egy csapásra”, sem pedig „idővel” nem lett elfogadottá mindenütt egységesen ez az egyetemesnek feltüntetett bibliai kánon.
Amit viszont érdemes megemlíteni a 367 utáni ókeresztyén kor Szentírás használatáról, az a következő:
  1. Az egész keresztyénségen belül egységesen:
-       Kiemelt szerepe van a szent iratoknak. Amelyeket elfogadják hitelesnek, azokat használják, idézik, hivatkoznak rá, mert megkérdőjelezhetetlen tekintélynek számítanak.
-       A szent iratoknak mindenütt van egyfajta kánonja.[2] Gnosztikus, és egyéb eretnek írásokat igaz hitű keresztyének nem ruháznak fel tekintéllyel; azokat nem idézik, és nem használják.
-       A Szentírás kánonja keleten és nyugaton ekkor már egyaránt zárt. Ami 367 előtt még nem volt természetes, hiszen az ariánus viták idején egészítették ki a kánont keleten a kétes jánosi szereztetés miatt addig el nem fogadott Jelenések Könyvével. Rómában éppen Athanasziosz hatására lett elfogadottá a Zsidókhoz írt levél. Ezt már csak különböző értelmezésekkel és magyarázatokkal lehet alakítani, vagy a tradíció segítségével a szükséges módon kiegészíteni.[3] 
  1. Megosztották már a korai egyházat is bizonyos különbözőségek:
-       A kánonba tartozó könyvek száma. Az Ószövetség tekintetében a LXX használata és az ahhoz igazodó fordítások egységes képet mutatnak, amit a héber kánonhoz való hasonulás igénye vidékenként más és más színnel fest meg.[4] Az Újszövetség könyvei körül szír területen volt a legtöbb változás 367 után. Igaz ugyan, hogy az V. század elején kiszorítja a Diatesszaront a négy kánoni evangélium, és a III. Korinthoszi levél is kikerül a szír kánonból, de a Pesittából hiányzik a II. Péter, II-III. János, Júdás és a Jelenések Könyve. A keleti szíreknél a nesztoriánus vita következtében beállt szakadás utáni évszázadban a Jakab Levele, I. Péter és I. János a népi kegyességben elvesztette tekintélyét, sőt több helyen visszatértek a Diatesszaron használatára, annak ellenére, hogy hivatalosan a Pesitta maradt a Szentírás kanonikus szír verziója. A nyugati szírek az egyiptomi és a görög monofizitákkal való intenzív kapcsolataik révén az Újszövetség mind a 27 könyvét kanonikusnak fogadták el, de ahogyan azt Zahn is megállapítja, liturgikus használatban csak a Pesitta által tartalmazott könyvek voltak.[5] A 75 könyvből álló szír bibliai kánonnal szembeni másik véglet a kopt egyház 81 könyvből álló Szentírása.[6]
-       Az Írás értelmezésében megtalálható sokszínűségnél sokat számított az eltérő kultúrkörhöz tartozó exegéták más-más gondolkodásmódja. Ezt a nagy teológiai iskolák eltérő hagyományai (megközelítéseik és módszereik) fokozták, amit a krisztológiai viták során kialakult különböző irányzatok pedig még tovább színesítettek.
Ami tehát a Szentírás helyzetét illeti, azt mondhatjuk, hogy a kánon gerincét alkotó bibliai könyvek mindenütt ugyanolyan tekintélynek számítottak, és ezek elfogadása tette a közösséget keresztyén gyülekezetté, megkülönböztetve ezzel a pogányoktól, a zsidóktól és a gnosztikus szektáktól. A kisebb könyvek tekintetében és az egész szentírási korpusz értelmezésében maradtak különbözőségek, sőt olykor ellentétek is!

Az egyetemes tanrendszer     

  Egyetemes zsinatokról beszélve – kimondva, vagy kimondatlanul – gyakran sugallja azt egy-egy megfogalmazás, hogy ezek elfogadottsága az ortodoxia falain belül minden egyházban egyetemes volt. S mivel Európa nyugati felében így utólag nagy jelentőséggel bír az a tény, hogy Róma elismerte-e azt a zsinatot, s ha igen, akkor mikor és milyen körülmények között; ezért úgy tűnhet, hogy Róma püspökének jóváhagyásán múlott egy-egy zsinat egyetemességének kérdése, s aki az ő elismerése után nem fogadta el a szóban forgó zsinat tételeit, az kizárólag eretnek lehetett.  Hogy az igazság mennyire más azt mindannyian tudjuk.

Most tekintsük át mi az, ami egységes keleten és nyugaton a tanítás tekintetében, és mi az, ami különbözőségeket mutat!
1.     Az egyetemes zsinatok korában mindegyik keresztyén egyházra igaz volt, hogy:
-       Létezett tételes és rendszerezett tanítás, amelynek főbb tételeit már a katekumeneknek el kellett sajátítaniuk, s arról a gyülekezet előtt vallást tettek a Hitvallás elmondása által.
-       A tantételek dogmává szilárdultak, s az azoktól való eltérés az egyházzal való közösség megszakításával járt együtt.
-       A tanítás tekintetében a legfőbb tekintélyeknek, a Szentíráson túl, az egyetemes zsinatok és az atyák írásai számítottak.
2. Különbség volt viszont még az egymással közösséget vállaló egyházak között is:
-       Az elfogadott zsinatok számában, ami az idő múlásával persze változott. A niceai zsinatról (325) az, az általános kép, hogy 381-re az ariánusok /germán népegyházak, és a Birodalmon belül egy fokozatosan eltűnő kissebség/ kivételével mindenki elfogadta; holott a perzsa uralom alatt élő keleti szírek például csak a 410-ben Szeleukeiaban tartott zsinaton tették ezt meg.[7] A 381-es konstantinápolyi zsinatról közismert, hogy Róma annak harmadik kánonját soha nem fogadta el hivatalosan; de az, hogy az alexandriaiak nem csak a 3. kánont, amely őket legalább annyira sértette, hanem még a zsinatot sem, s így annak hitvallását sem ismerték el, az nincs benne annyira a köztudatban.[8] S ezek a hiányosságok mégsem jelentették azt, hogy az említett egyházakat eretneknek tekintették volna, s ezért megszakították volna velük a közösséget.  
-       Az atyák tekintélyének mértékében is jelentősek voltak az eltérések. Nem egyforma súllyal esett a latba például a krisztológiai kérdéseknél alexandriai Kürillosz, akit keleten és nyugaton egyaránt elismertek -természetesen a keleti szír nesztoriánusok kivételével- és mondjuk Leó pápa, akinek Tomus-át Khalkedónban először megvizsgálták elfogadható-e tanítása a zsinatok, az atyák és persze Kürillosz írásai alapján.[9] A saját kultúrkörből származó atyák érthető módon hazájukban mindig népszerűbbek voltak. A teológiai iskolák is előnyben részesítették saját tanítóikat /Alexandria, Antiochia, Niszibisz/. A krisztológiai vitákban kialakuló véleménykülönbségeknél szintén sokat számított, hogy ki kinek a pártján áll.
A tanrendszer elsődleges célja az, hogy az igaz tanítást megfogalmazza, és így azt megkülönböztethetővé tegye a hamis tanítástól. Ebben a küzdelmekkel teli munkában az egyház a tételes tanításainak sarokpontjait dogmákká szilárdította, amiknek elsődleges forrásai és tekintélyei a Szentíráson túl az egyetemes zsinatok és az atyák írásai voltak.

A szertartások rögzülése

Amilyen fontos volt a III-IV. században a szentírási kánon kérdése, s amennyire foglalkoztatta a közvéleményt a IV-V-VI. században az egyház tanítása; legalább olyan jelentőséggel bírt a VI. század elejétől a hívő ember számára a kultusz és a szertartások kérdése. 
A különböző rítusokban egységesen megfigyelhető:
-       A keresztyénség gyakorlati és közösségi vallás. Tehát nem elég értelemmel felfogni, hanem a mindennapi életben is gyakorolni kell; és nem lehet egyénileg, mindenkitől elzárkózva megélni a hitet. Azaz létezik nyilvános kultusz a keresztyén egyházakban.
-       A kultusz lényege tértől és időtől független. Hiszen a szertartások Isten Krisztusban adott szabadításáról kell, hogy szóljanak /tartalmi elem/. Ezt a tartalmat ugyanolyan liturgiai elemekkel /szentségek, igeolvasás, igemagyarázat, áldás, imádság, ének…/ jeleníti meg mindig az egyház /formai elemek/.
-       A liturgia kötött formát vett fel. A kezdeti minimális kötöttség, amit a hívek aktív részvétele megkívánt, idővel egyre terebélyesedett. A liturgia, egyes elemeinek IV. századi misztifikálódása nyomán, egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Az V. századra a liturgia addig egyetemesen használt görög nyelvét felváltotta a különböző területeken a lakosság nemzeti nyelve, s ezzel lehetővé vált a patriarchátusok szertartásainak egymástól elkülönült formában való rögzülése. A krisztológiai viták fokozták ezt a tendenciát, s ezzel hozzájárultak ahhoz, hogy a számontartott liturgikus elemeket írásban is rögzítsék, s így a leírt szövegek tekintélye véglegessé vált.
2.A keresztyén szertartásokat különálló rítusokra osztja:
-       A szertartások különböző menete, ami az egyes rítusokban egymástól eltérő meghatározott sorrendet eredményezett. Ezek főbb vonalaikban hasonlítanak a IV. századi, egymással még rokonítható verziókra.
-       Az egymástól eltérő nyelv használata. Amikor ugyanazt a liturgiát más-más nép is elkezdi a saját nyelvén használni, akkor óhatatlanul is alakítja azt.
-       A máshol nem található liturgikus elem bevezetése, ami lehet önálló örökség része, de lehet szándékos újítás is.
-       A szent helyek és eszközök egymástól eltérő módon való kialakítása és használata. A külsőségek kezdettől mutattak eltéréseket a különféle kulturális örökségek miatt, gondoljunk a papi öltözetekre, az egyes egyházakhoz köthető kereszt-ábrázolásokra, vagy a húsvét időpontja, esetleg a tonzúra viselése. De oly lényeges dologban, mint az eucharisztia, még ott is rögzültek eltérések. Pl.: a kovászos, vagy a kovásztalan kenyér kérdésében.[10]
A liturgia eltérő alkalmazása az ortodoxián belül rítusokat hozott létre, amelyek ugyanazt a tartalmat hasonló módon, de nem egyszer különböző elemekkel fejezik ki. Ezt még árnyaltabbá teszik a helyi szokások, amik egy-egy rítuson belül a hagyományok egész széles skáláját mutatják fel.

Ugyanazt az evangéliumot a különböző népek kulturális és vallási örökségüknek megfelelően fogadták el, s értelmezték. A századok folyamán az adott nyelvi közegben fejlődve más-más hatások érték a helyi szentírási kánont, tanrendszert és istentiszteleti gyakorlatot, aminek fejlődését befolyásolták még a földrajzi adottságok, a politikai érdekek, egyházpolitikai törekvések és dogmatikai küzdelmek. Mégis mindháromra igaz, hogy nem változtak örökké, egyszer végleges formát kellett ölteniük. S minél később stabilizálódott egy rendszer, annál nagyobbak a különbségek és több a variációk száma; de fajsúlyuk miatt sokkal nagyobb lett a szakadék, és a minőségi különbség a korábban végbement szétválásnál – főleg, ha a következményeket is látjuk.  


Aus der Vielfalt geborene Einheit.

Die Einheit der Kirche verlangte die Änderung des keineswegs einheitlichen Lehrsystems und der noch formbaren liturgischen Praxis am Anfang des IV. Jahrhunderts. Zuerst wurde die Kanonisierung der heiligen Schriften im Jahr 367 abgeschlossen. In der Epoche der trinitarischen und christologischen Auseinandersetzungen wurde die christlichen Grundlehre ausformuliert und haben sich auch die Riten in der gottesdienstlichen Praxis ausgeformt.
Dieser Prozess scheint aber nur im Nachhinein so einfach, und vollkommen abgeschlossen. Die Gesetzlichkeiten dieses Prozess sind in Ost und in West gleich. Der Prozess der Einigung bewirkte letztlich auch die Vielfalt: im Kanon, in der Lehre und in der Praxis.


[1] A Magyar Patrisztikai Társaság III. Konferenciáján, Kecskeméten, 2003. június 27-én elhangzott előadás szerkesztett változata.
[2] Ami már korábban is létezett, de ez a kánon még képlékeny volt, és idővel változott is. Ekkorra kialakult a szent iratoknak a jegyzéke, amit általában kiegészítettek a hívek számára hasznos olvasmányokkal, s nemegyszer felsorolták a kárhozatos hamis iratokat is.
[3] Az egyéni kijelentés ebben a korban már nem számított egyházi körökben szalonképesnek, mint ahogy például ez annakidején a montanistáknál előfordult.
[4] A LXX-val kapcsolatban már Órigenész felvetette a Hexapla elkészítésekor szerzett tapasztalatai alapján, hogy vannak „szövetséghez tartozó” könyvek, vannak, amelyek „nem tartoznak a szövetség”-hez, de hasznos olvasmányok, és léteznek az óvatosan olvasandó „apokrif” iratok. A latin nyelvterületen a Vetus Latinát felváltó Vulgáta fordítója /Hyeronimus/ Órigenész nyomán megkérdőjelezte a deuterokanonikus könyvek kanonikus voltát. A szír Pesitta a VII-VIII. században szintén az órigenészi Hexapla nyomán került átdolgozásra /Paulosz tellai jakobita püspök 616-617-ben a szír Hexaplát készítette el; 705-ben edesszai Jakab ez alapján dolgozta át a szír fordítást/. Etiópiában a klasszikus guez nyelvű fordítást a héber és az arab szövegek alapján revideálták, amikor az 500-as években a guez holt nyelvvé vált és az amhariq lett a liturgia nyelve is /ezt a fordítást használták az etiópiai zsidók is/. 
[5] Varga Zs. J.: Újszövetségi Bevezetés (A Nemzetközi Theológiai Könyv Sorozatának 46. kötete), Budapest 2000. 65-67.
[6] Lásd: Reinhard Thöle: Bevezetés az ortodoxia világába, Budapest. 2001. 289. A LXX kánonján túl tartalmazza a Makkabeusok III. könyvét és a két könyvre osztott Példabeszédek Könyvét.
[7] Lásd: J. Meyendorff: Birodalmi egység és keresztény szakadások, Budapest. 2001. 370.
[8] J. Meyendorff:  Birodalmi egység és keresztény szakadások, Budapest. 2001. 227.
[9] J. Meyendorff:  Birodalmi egység és keresztény szakadások, Budapest. 2001. 228-230.
[10] Kovásztalan kenyeret használnak az örmények és a latin egyházak; a többi egyház kovászos kenyeret használ.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése